Azzal kezdeném, hogy rendbe tegyek néhány dolgot. Sokan tudják, de talán nem mindenki, hogy Nosferatu története egy régi botránynak, plágiumnak köszönheti a létét. Bram Stoker Drakulája 1897-ben látta meg a holdvilágot, és lett népszerű. Szóval az egyel ezelőtti ezredfordulón a szívós grófunk már javában hódított.

Egy emberöltővel később,1922 tájékán, a Prana filmstudiónak, és  Friedrich Wilhelm Murnau rendezőnek megtetszett Drakula gróf története, de mivel nem jutott dűlőre Bram Stoker örököseivel a jogokat illetően, úgy gondolta, hogy megváltoztat néhány nevet a sztoriban, és majd az is elég lesz a jogszerűséghez.

Így lett Drakulából Orlok gróf, Jonathan Harkerből Thomas Hutter, London pedig Wisborg városává változott. Végül a film elkészült, de pert vesztett, ezért meg kellett semmisíteni a kópiáit. Néhány példány túlélte a tisztogatást, ezért most 63 és 94 perc hossz közt különféle verziók fellelhetők belőle.

Most, egy évszázaddal később mind Nosferatu, mind Drakula azóta is jól van és virul. De hát a vámpírurak már csak ilyenek. Nehezen pusztulnak, még akkor is, ha az előbbi csupán meglopása az utóbbinak.

Ennyit az oknyomozásról.

2024-ben Robert Eggers dolgozta fel a történetet, amit biztosan érdemes lenne összevetni az 1922-es verzióval (valamelyikkel), de ezt meghagyom másnak, mert én Francis Ford Coppola 1992-es Drakuláját ismerem jobban.

Aki látta mindkét filmet, az talán meglepődhetett, hogy a két sztori szinte betűre egyezik. Hát, az imént leírt plágium miatt van ez így. A különbségeket, erényeket, gyarlóságokat inkább a kivitelezésben kell keresnünk. Míg Coppola Drakulája igazi színes, habos románc, addig Eggers úr dolgozata puritánabb, közvetlenebb, nyersebb alkotás. Persze az előbbiben is van hátborzongatás bőven, például a kastélyban az árnyjáték zseniális, és örökké kedves marad a szívemnek.

A friss Nosferatu változat hosszabb a 92-es Drakulánál, így mintha jobban kibontaná a cselekményt, és ráérősebben építkezik, ami jót tesz neki. Mondhatni komótosan lépkedünk a végkifejlet felé, mint egy halott gróf a hálószoba függöny mögött.

Coppola érdemét (sok egyéb mellett ) a zenében látom.  A mester felbérelte Wojciech Kilar lengyel származású zeneszerzőt a komponálásra, mert tudta, hogy a Hollywoodi srácok inkább a szörfös témákban jeleskednek, mint a kelet európai purgatórium sötét dallamaiban. Ezért a zenei aláfestés a Drakula változat javára billenti a mérleget.

Nosferatu szereplőgárdája csak egy arasszal marad el a Drakula csapat mögött. Willem Dafoenak, Anthony Hopkins nyomába kellett érnie van Helsingként, Nicolas Hoult van olyan jó, mint annak idején Keanu Reeves, Bill Skarsgard viszont nem kap elég teret ahhoz, hogy Gary Oldmannek hozzon egy pohár vért - mert az sosem iszik bort -, de ez inkább a történet kialakítása miatt van így, mintsem a színészi képességek miatt. (Az gróf akcentusa, és a beszéde fenomenális lett a Nosferatuban. Én eredeti nyelven néztem.)  

A friss Nosferatu nem lett rossz darab. Amiért jobb a modern horroroknál, azt Bram Stokernek köszönhetjük, aki egy olyan korban élt, mikor nem látványból fakadt a művészetünk és műveink, hanem érzelmekből, drámákból… amit a békeidőkben úgy hívtunk: történet.