Hogy miért szeretem a Watchment?
Már ez önmagában sem könnyű kérdés. Talán azért, mert a szereplői olyanok, amilyenekké mi is válunk hétköznapjaink során. Mikor kiábrándulunk az egész világból, és azt gondoljuk, hogy ez csak egy rossz vicc, akkor Komédiássá leszünk. Mikor engedelmesen fizetünk mindenért, és hiszünk a törvényben, akkor Éji Baglyokká válunk. Mikor elborít a harag, és erővel torolnánk meg mindent, akkor kijön belőlünk a Rorsach.
Alan Moore ezekből szőtt nekünk olyan képregénymesét, ami maradandó, sem nyolc napon, sem nyolc éven belül nem gyógyuló. A Watchmen 86’ óta van velünk, és vagyunk vele mi is.
2019-ben Damon Lindelof kísérelte meg azt, amit sokan még gondolatban sem merészelnek elkövetni. Folytatta az Őrzők sztoriját. Engem pedig már az ötlettől is elfogott a rettegés.
És, hogy mi lett belőle?
Felbukkannak régi szereplők, lesznek újak. A főtéma az atomháborús fenyegetés feloldása helyett sokkal szociálisabb, a faji ellentétek körül mozog. Mások azt mondták róla, hogy lassan építkezik, én azt mondanám, tökéletesen. Mindenki kellő megalapozottsággal kerül terítékre, ugrálunk a térben és időben, ahogy kell. Több szálon megyünk előre, a szálad pedig összesodródnak, annak rendje szerint. A rejtélyek kimérten kerülnek adagolásra, olyan Lindelofosan. Kapunk bőven, de ezúttal akad magyarázat is.
A személyes véleményem az, hogy így kell sorozatot írni 2019-ben. Így kell jól csinálni, egyszerre újat mutatni, puhakalapot pöckölni a régi nagy sztori előtt.
Mielőtt azonban bárki belevágna a sorozatba, tanácsos elolvasni a képregényt. Szerencsére újra elérhető Magyarországon is a Fumax jóvoltából.
Enélkül azt gondolom, rizikós belevágni. Az eredeti Watchmen ismeretében viszont ezer különféle ízzel megáldott pompás darabbá válik.