A kalandtörténetek a mesék meghosszabbításai, kiterjesztései, olykor komolyabban, máskor komolytalanabbul elmesélve. A korábban leírt kereső történetek inkább inkább valamiféle eszmeiséget, belső tulajdonságot követnek, a kalandsztorikat gyakran csak az választja el tőlük, hogy itt hőseink anyagiasabbak. Kincsek, nők, hatalom, és sok-sok pénz.

Mellékszálként legtöbbször szerelemi vonalat használnak az írók.

A történet felépítése epizódszerű. Az egyes kalandok, külön fejezetekben kapnak helyet. A függővég azonban már a korai kalandregényekben is jelen volt, és használata majdhogynem kötelező, ha meg akarjuk tartani az olvasót az utolsó oldalig.

Míg a kereső történetekben a főszereplőnk erkölcsi tanulságot von le, átalakul  a történet végére, addig itt a kalandregényeknél nem feltétlenül van így. A szereplőnk gyakran ugyanúgy fejezi be a kalandot, ahogy elkezdte, legfeljebb a zsebe van tele. Egy Indiana Jones történetben Jones professzor nem lesz gyökeresen más ember, mint mielőtt a Frigyláda nyomába indult volna.

Mivel a történet vége így könnyebben nyitva tartható, az ilyen típusú sztorik gyakran jelennek meg folytatásokban.

Kivitelezésében természetesen elkülöníthetünk felnőtt és gyerek kategóriákat. Robert E. Howard Conan történetei tipikusan felnőtteknek szánt mesék, kellő horrorral, vérrel, fűszerezve. Míg Robert Luis Stevenson: Kincse szigete remek példa az ifjúsági irodalomra.

A kalandsztorik is gyakran házasodnak más műfajokkal. Mint például háborús történetekkel (Kelly hősei?), krimikkel, kémtörténetekkel, Robinson típusú kalandokkal.

Főszereplőnk nem feltétlenül hivatásos kalandor. Gyakran esnek a kalandok csapdájába átlagemberek, akikkel az olvasó könnyebben is tud szimpatizálni. A lényeg, hogy a kaland kimozdítsa őket a szokásos életvitelükből, fizikai veszélynek tegye ki őket, és jellemzően gyors sodrásban mozgassa előre a szereplőket.

A hős, szinte sosem egyedül vág neki a kalandnak. Segítőinek száma fontos kérdés történetíráskor. Mind olvastunk olyan könyveket, amiben írói túlkapás volt, és túl sok szereplőt tolakodott a lapokon. Az írónak annyit kell markolni, amit meg tud tartani, és bemutatni. Ha a szereplő csak egy név a lapon, és pár odavetett sor, akkor az olvasó nem kezd érdeklődni iránta, nem alakul ki rokonszenv, vagy ellenszenv, a szereplő érdektelenné válik.

Példák: Alexandre Duma: A három testőr. Emilio Saligari:A fekete kalóz