Minden történetmesélőnek vannak kisebb és nagyobb munkái. A kicsi sem kevésbé fontos, ám itt a mesélő érzi, hogy olyan formába tudja önteni a sztorit, aminek megszülése nem emészt fel sok időt. Novellák, véres, vicces kis jelenetek, némelyik kávészünetben elkészül, mások néhány hét alatt megvannak. A nagyobb ezzel szemben. egy akkora történet, amihez jó ideig félre kell tenni mindent. Egy gigantikus munka, egy nagy dobás. Nekem is voltak kicsik és nagyok. … és Itt van a Requiem.

   A Requiem a legnagyobb, amit eddig megálmodtam. Öt hosszú esztendőbe került, mire az első szóvázlattól elértem a kézirat utolsó oldaláig. Tudtam előre, hogy így lesz. Azt hiszem, a világ tollforgatóiban előbb utóbb kialakul az a rafinéria, hogy tudják, mekkora útra indulnak, mennyi zsömlét és bort kell a hátizsákba pakolniuk, mert egy ideig nem térnek vissza a valóságba.

   2018-ban kezdtek a sorok kanyarogni a spirálfüzetemben, amiből féltucatnál is többet megtöltöttem az első vázlattal.

   Egy városba indultam, amit Paradisónak neveztek. Már nem tudom, hogy én találtam-e ki a nevet, vagy az ott élők súgták a fülembe azt.

   Láttam a tavaszukat, láttam amikor a zabolázatlan vadlovasok megérkeznek csillogó motorjukkal, és felverik a csendes békét. A seriff persze nem nézte jó szemmel, de őt amúgy is morózus alaknak ismertem meg, aki mögött rossz évek sorakozhattak. Végül mindegyikük elmesélte a múltját. Miután megismertem őket, már sejtettem, hogy előkerülnek a fegyverek.

   Láttam, hogy egy fiatal lánynak milyen nehéz a sorsa, anya nélkül, piás apával, az ő kis privát börtönében. Nem csoda, ha elege lett. Szurkoltam neki, mikor megszökött apjától, és a hegyen élő nagyanyjához került. Micsoda öregasszony volt ő! Imádtam minden karcos szavát! Pláne, mikor megmutatta a lánynak a különlegességeit, azt a láthatatlan világot, a miénk mögött.

   És ott volt a Doktor is. A nappalokat a pincéjébe bújva töltötte, magnóra mondta különös gondolatait, majd szétvágta az aznapi újságot, és felragasztotta az álarcára, amiben éjjelente az utcákat járta.

   1999 -et írtunk, és én elmerültem velük együtt abban a régi jó korban. Ami egyszerűbb volt, tisztább, és érthetőbb.

   Féltettem őket, mert tudtam, hogy a városba érkezik még valaki. Ez a valaki pedig tüzet gyújt, forró lángokat ébreszt, és hozza magával azt a kort, amiben ezek a figurák – a barátaim – már nem biztos, hogy megmaradnak.

Aggódtam értük. Szurkoltam nekik.

   Minket mindig is vonzottak a korszakváltások. Hogy lássuk, miféle világ köszönt ránk, dünnyöghessünk az ostobaságain, sirathassuk a régi napok ragyogását, hogy dacolhassunk az új rend ellen egy olyan harcban, amit nem nyerhetünk meg,

   Mire az ötödik esztendő végére végeztem a kézirattal, máris más lett körülöttem a világ.

De remélem, hogy sikerült megírnom egy kicsit a régit, egy kicsit az újat, a változást, a nehezét, a szépségét.

Nektek.

Requiem