Egy korszak sosem múlik könnyedén. Ha visszatekintünk a történelmünkre, a nagy fordulópontok általában zajosak, puskaporszagúak, fájdalommal teltek. A Requiem epikus történetének is megvannak a maga nagy pillanatai, amikor felcsapnak a lángok, és mindenki visszafolytja a lélegzetét. Árnyaltan, de azért felismerhetően a regény történései olykor a valós történelemre utalnak. Az első kötet végének tragédiáját például egy ezredforduló táján bekövetkezett nagy esemény ihlette.

Van azonban egy másik vonulata ennek a történetnek. Egy szemmel nem látható, de szívvel érezhető, sorok közt lappangó kísértet.

Ilyen például a kötetben szereplő négy vad motorost összebilincselő láthatatlan lánc, ami csak olyanoknak van, akik nagyon sok bajon kerekeztek át együtt. Akiket együtt üldöztek, együtt menekültek, harcoltak, haltak, vagy éltek túl. Az ilyet barátságnak nevezik, és becsülendő.

Vagy a vajákos vénasszonyt és a tinilányt összekötő kötél. Ami mindig ott van, csak meg kell húzni, és jön a segítség. A segítség, ami nem kérdez, nem szab feltételeket, ami megmondja az igazat, akkor is, ha az nem túl szép. Az ilyet úgy hívják család, és ritka kincs.

Na meg a rádiósfiú és a lány közt ébredő szikra, amit a köznyelv nem tart mágiának, pedig annál nagyobb bűvölet nincs a világon, mikor két lélek összekapcsolódik. Ezt szerelemnek hívják, és nem kell magyarázni.

A Requiem azért íródott, hogy ne csak sárga fotókat, halványuló emlékeket vigyünk magunkkal a jövőbe, hanem megfoghatatlan varázst is, amit igenis őrizni, vigyázni kell, leporolni, megmutatni a csillogását. Nemcsak a történet a fontos, hanem a derengés mögötte.

https://fumax.hu/termek/benyak_zoltan_requiem_1_egy_kulonos_tavasz_emlekezete_puhafedeles_regeny_elorendeles.html