Az interjú a vámpírral kultuszkönyv negyvenöt éves lett. Bizony, Anne Rice története 1976 április 13-án került a könyvesboltokba. (A magyar olvasókéra kicsit később) Azután elpusztíthatatlan vérszívóként a könyv magához ragadott más könyveket, történeteket, hogy előbb vámpírkrónikák sorozattá növekedjen, majd társadalmi jelenséggé váljon.

De nem ment minden azonnal. A sikerhez szükség volt évekkel később a Lestat, a vámpír megjelenésére, azután pedig a Kárhozottak királynője történetre, hogy útnak induljon a trend, ami talán a kilencvenes évek végén és a kétezresekben érte el a csúcsát.

Mindig is azt gondoltam a vámpírkultuszról, hogy két fő aspektusa miatt sikerült belépnie a tinédzserek világába.

Az egyik a magány. Mert a sokévszázados vérszívó, aki mellől a halál rendre elragad minden barátot, bizonyára magányos lény. Éppúgy, mint egy fiatal, aki a gyerekkor leküzdése utáni szülői elszakadást, tanácstalan kissé, odaért az útjának azon szakaszához, amit egyedül kell folytasson, de nem biztos benne, hogy merre kell haladni.

A másik a lázadás. Egy tizenévesnek – az esetek többségében – nincs annál elrettentőbb, mint a gondolat, hogy úgy kell élnie, mint a szülei. Ez indukálja a menekülését, kiszakadását a világából, amiből éppen úgy ki akar és fog lógni, mint Drakula a halandók közül.

A vámpírkultuszt persze hosszan és sokáig lehetne elemezni, más és más szempontokból.

Most azonban ünnepeljünk Lestat, Louis, Armand, Claudia társaságában. Negyvenöt év. Felnőttkor. A tinédzserek, akiket megmart a világa mostanra felnőttek, de a jó történet - akár a vámpír - halhatatlan.