King AZ című könyve 1986-os megjelenése óta tart minket hideglelésben. A történetben felváltva láthatjuk a gyerekszereplőket, és a 27 évvel idősebb felnőtt énjüket. Ez kiváló alkalmat ad az írónak, hogy bemutassa a változásukat a két életkor között. Mindemellett természetesen megkapjuk az irodalom egyik legjobb gonoszát, Pennywise-t, a bohócot, aki képes alakot váltani, a legkülönfélébb, legmeglepőbb módokon terrorizálni hőseinket, és rajtuk keresztül az olvasót.

1990-ben készült néhány epizódos sorozatban még Tim Curry rémisztgette azon nézőket, akik nem merészelték kezükbe venni a 1138 oldalas könyvmonstrumot. Huszonhét évvel később újra mozikba került egy modernizált változat, ami közönség, és kritikai sikert is aratott. Pennywise, a bohóc most elevenebb, mint valaha. Lássuk most, hogy jött világra őrémsége.

King mester maga is felfedett néhány műhelytitkot a bohóc születésével, és egyik legismertebb regényének írásával kapcsoltban. Az író egy kiszáradt folyómeder feletti fahídon ment át, mikor eszébe jutottak gyerekkorának rémtörténetei. Egészen pontosan A három kicsi kecske sztorija, amiben a kecskék egy hasonló hídon kelnek át, ami alatt egy troll lakik. A troll aztán megállítja a kecskéket, és meg akarja enni őket. Az első kecske azt mondja, hogy ő még túl kicsi, a troll pedig jobban jár, ha a másodikat eszi meg, mert ő sokkal nagyobb. A második kecskével is hasonlóképpen jár a troll. Ő a harmadikat javasolja megevésre. Mikor a harmadik kecske megérkezik, szarvával kiszúrja a troll szemét, így mindhárman átjutnak a hídon.

Kingre már gyerekként nagy hatással volt a mese. „Ez valami olyan volt, ami nagyon ártatlannak tűnt a felszínen, de alatta végtelenül gonosz.”

Ez lett a mágikus pillanat, amikor elkezdett gondolkodni a gyermekkor fantasztikus félelmein, és azon, hogy ezek mivé válnak egy realistább felnőtkorban. A képzelt szörnyek valóságossá válása. A gondolat annyira befészkelte magát a fejébe, hogy nem hagyta nyugodni az ezt követő két évben. Érlelődött, alakot váltott. A rozoga fahíd Derry városává változott. A város alatt pedig ott húzódnak a csatornák, elfeledett alagutak, ami ideális élőhely egy mesebeli troll számára. Aztán 1981 nyarára elegendő részlet alakult ki az író elméjében, hogy elkezdjen komolyabb kutatásokat végezni a témában. A szöveg kezdett alakot ölteni.

Megvolt hát a színhely a sztorihoz. King az írás idején Bangor városában lakott családjával, így a bangori helyszínek is beleszövődtek a cselekménybe. Az utcák, a terek egyébként más munkáiban is visszaköszönnek. A város önálló karakterrel bír a történetben, zűrös történelemmel, és természetesen egy túlvilági gonosszal.

King elmondása szerint sokat sétált a városban újra és újra feltéve magának a kérdéseket: „Mi történt itt? És ott?” Bangor elég kemény hely volt akkoriban, az író pedig úgy gondolta, hogy a helyiek történeteit a múltból szintén beépíti a sztorijába. Az egyik legszomorúbb történet az éjszakai klubban történt tűzeset volt. A szesztilalom idején a Brady-banda néven ismert gengszterek csúnya lövöldözést rendeztek ott, amit gyújtogatás követett.

Számos érdekes pletykát hallott a város régi csatornarendszeréről, aminek nagyrésze elhagyatott volt.

A saját képzeletét és a városi legendákat ötvözve született meg Derry bűnös múltja a huszonhét évenként bekövetkező borzalmakkal, gyermekgyilkosságokkal, amelyeket elfed a múlt köde… míg aztán bő emberöltővel később újra kezdődnek a dolgok.

A legérdekesebb anekdota még hátra van. Pennywise az alakváltó bohóc születése. Egy Conan O’brien tévéműsorban King elárulta a részleteket. Ki gondolta volna, hogy a bohóc nem születik meg, ha King nem vállalkozik egy általa gyűlölt repülőútra?

„Egy könyturnén voltam. Az első nagy könyvturnémon. Az első osztályon utaztam, mikor megjelent Ronald McDonald bohócnak öltözött fickó. Természetesen éppen mellém szólt a jegye. Olyan vagyok, mint egy mágnes, ami vonzza a bizarr dolgokat. A McDonald’s bohóca cigarettára gyújtott, és koktélt rendelt. Nem bírtam megállni, megkérdeztem, hogy honnan jött. Ő azt felelte: McDonald’s-földről. Kiderült, hogy Chicagóban járt egy gyorséttermi vezető állásinterjún.”

Hát ez indította be a fogaskerekeket az író fejében, és még hozzátette: „Ez egészen szürreális. Ha a gép lezuhan, egy bohóc mellett halok meg.

3: Hasfelmetsző Jack Londonja

1888. London. A Whitechapel kerületben úgy hullanak a nők, mint a hideg őszi zivatar. Ez egy másféle pokol. Nem hamu és láva, hanem eső és kockakő. Lucifer nem merészkedne ide, mert éjszakánként az utcákat járja a Hasfelmetsző.

Anglia számomra irodalomban és misztikumban gazdag hely. Az egyik legnagyobb – és minden bizonnyal legsötétebb – titkot Hasfelmetsző Jack története adja. A világ első sorozatgyilkosa. Illetve biztosan nem az első, csak első, aki médiaszenzáció lett. A rendőrség bevonta a sajtót, hátha az segít a nyomozásban. Nos nem segített, viszont szerintem Jacknek köszönhetjük, hogy a ma esti hiradónk olyan, amilyen. Mivel a félelem a legerősebb érzelem, ezért ma is a szörnyűség, a legjobban eladható hír. És sajnos ez egy ideig még így is marad.

Az utolsó emberig írása közben Jack történetében a többiekéhez képest is igyekeztem pontosabb lenni. Nem nagyon volt választás, mert jól dokumentált gyilkosságokról van szó. A dátumok – hacsak nem gépeltem valamit félre – egyeznek a meggyilkolt nők haláleseteivel. A színhelyen hagyott szőlőfürt is stimmel, az utca és kocsmanevek. Az ezernyolcszázas évek végének Londonja, ahol borzongató járni, de én azért élveztem.

Amit különlegesnek éreztem a korabeli leírások olvasásakor, hogy bár csak néhány évre vagyunk  az ujjlenyomat használatba vételéig (1903), mégis a középkori babona még nagyon erős. A korabeli londoni folklór szerint a halott tekintetében tükröződik a gyilkosának képe, merthogy az az utolsó, amit látott. A rendőrök is lelkesen fényképezték az áldozatok szemét, pontosan úgy, ahogy Aberline felügyelő és orvos barátja is tette Az utolsó emberig lapjain. Merthogy az én nyomozóim nem engedhetik meg maguknak a Sherlock Holmes féle racionalitást. Nekik le kell merészkedniük a megfoghatatlan szintjére, hiszen tudják, már sokszor szembekerültek egymással a történelem alatt, így a hagyományosan megszokott élet külsőségei mögé kell pillantaniuk. Jöhet a fotográfus, és a regényből kiderül, vajon kinek a képét adja vissza a halott tekintete.

Szóval, Jack. Bármennyire is félelmetes alak vagy, örülök, hogy rákényszerítettél az írásra. Nélküled más lett volna ez a könyv. Persze nem volt választásom,. Ki mert volna neked nemet mondani.

A történetmesélést elkezdeni a legnehezebb. Később már viszi az ember kezét az írás, de az eleje mindig vacakolós. Hol kezdjük? Mit mutassunk? Mi legyen a nyitány? Az utolsó emberig kezdőfejezetében az ezerötszázas évek végébe csöppenünk, ahol a civilizáció már tudomást szerzett az újvilágról, de még nem kezdte meghódítani azt.

A főszereplőnk Mylod Jones, seborvos, a főgonoszunk pedig egy titokzatos hajó kapitánya, aki a Queranten névre hallgat. Nos, mint sok más író, én is szeretem a beszédes neveket. A kapitány neve sem ad hoc agyszülemény. A hajógyomorban rejtegetett betegségek miatt kapta a nevet, a karantén szó elváltoztatásával.

A karantén kifejezés eredetileg a quarantina olasz szóból ered, ami negyven nap-ot jelent, ugyanis ennyi ideig tartották, hogy akik még nem betegedtek meg, azok ne kaphassák el a fertőzést.

Karanténhajókat használtak akkoriban Európaszerte, főként a Velencei köztársaságban, hogy a partoktól távol tartsák a pestisgyanús betegeket.

A seborvosunk tehát egy ilyen hajóra, egy különös kapitány kezei közé kerül, és az első fejezetben jut is neki nem kevés a megpróbáltatásokból. Kettejük – vagy talán nem is ketten vannak? – összezártsága nem negyven napig tart, mint egy átlagos karantén, de és nem is hatvanhat napig, amennyi a Mayflowernek kellett, hogy Angliából az új kontinensre érkezzen.

Inkább valahol a kettő közt, ahol a történelem és a fikció találkozik. Éppúgy mint Az utolsó emberigben.

Simon és Garfunkel dala, a Sound of Silence mágikus erejű. Azt hiszem,
ezt sokan így gondolják rajtam kívül. Egyszerre érzem szomorkásnak, és
megnyugtatónak. Olyan, mint egy esős országút, ami ki tudja hová vezet.
Jóideig ez volt a telefonom ébresztőjének beállítva. És bármenyire is hajnal volt,
imádtam arra kelni, hogy: „Hello Darkness my old friend. I have to talk with you
again…” Olyan, mintha valaki a halált akarná lebeszélni, arról hogy magával
vigye. Legalábbis én ilyeneket szoktam belelátni az efféle szövegekbe. Sokáig
élt velem a dal, végül beleszövődött A nagy illúzió túlvilági kalandjába.

Valahogy
így:

A kormány mögött ülő lány talán húsz lehetett. Koszos tornacipőt viselt,
hozzá világos farmert, amire egy tátott szájat festettek, és azt írták: Élj gyorsan,
halj fiatalon.
– Indulhatunk? – kérdezte a lány, de a választ nem várta meg. A gázra
taposott, mire a kocsi homokot okádott maga mögé, és kilőtt.
Napszemüvege a második bukkanónál lecsúszott a feje búbjáról az
orrnyergére, ám ő egykedvűen, kissé vastag ajkát lebiggyesztve folytatta az
eszelős száguldást a vaksötétben.
A rádióban Simon és Garfunkel azt énekelte: „Helló sötét, régi haver. Azt
hiszem, újra beszélnünk kell.”
– Azt hiszem, beszélnünk kell – mondta Tom.

És a dal:

https://www.youtube.com/watch?v=8FB9GYkIT3E

Sade márkiról írni hálás dolog. Gyerekkorom a leghíresebb műveit, a Justine-t
és a Juliette—et csak titokban mertük átlapozni, nehogy valamelyik felnőtt
meglássa, hogy micsoda perverz dolog került a szemünk elé. Aztán a kamaszkor
elmúltával, mikor a márki újra és újra felbukkant az életemben, írások, filmek
formájában, be kellett látnom, hogy ő nem csak egy perverz nőfaló, ahogy
tizenévesen hittem. Több annál. Egy forradalmi gondolkodó, aki gyűlöl minden
berögzült konvenciót. Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb beférkőzik
valamelyik regényembe, és egy tavaszi napon, meg is tette.
A regényben próbáltam hűen ábrázolni a praktikáit. Szóval lássuk csak.
Valóan Lacoste kastélyában élt, és amit valóban felgyújtottak a forradalom
idején. A márki tényleg ácsoltatott egy színpadot a kastély oldalába, bár én a
belső részekre tettem ezt a cselekményt. Valóban Latournak hívták a szolgáját,
amelynél izgalmasabb nevet nem is tudtam volna elképzelni.
A szerelmi háromszög, a kisebb bizarr kalandok jobbára az én
agyszüleményeim, de a legfontosabbat megint csak a valóságtól csentem el.
A márki haladó drogos is volt, sőt szerette a nőismerőseit kissé elkábítani,
mielőtt ledöntötte őket a lábukról. Ehhez használt kőrisbogarat, ami bódító
hatású. Talán lehet, hogy nem pont azon a módon, ahogy a regényben
csempészte mások étkébe, de az is lehet, hogy meglepődnénk az
egyezőségeken. Ez már a Sade titka marad.

Kedves márkim, te briliáns őrült. Köszönöm, hogy részese voltál Az utolsó emberignek