A történetmesélést elkezdeni a legnehezebb. Később már viszi az ember kezét az írás, de az eleje mindig vacakolós. Hol kezdjük? Mit mutassunk? Mi legyen a nyitány? Az utolsó emberig kezdőfejezetében az ezerötszázas évek végébe csöppenünk, ahol a civilizáció már tudomást szerzett az újvilágról, de még nem kezdte meghódítani azt.

A főszereplőnk Mylod Jones, seborvos, a főgonoszunk pedig egy titokzatos hajó kapitánya, aki a Queranten névre hallgat. Nos, mint sok más író, én is szeretem a beszédes neveket. A kapitány neve sem ad hoc agyszülemény. A hajógyomorban rejtegetett betegségek miatt kapta a nevet, a karantén szó elváltoztatásával.

A karantén kifejezés eredetileg a quarantina olasz szóból ered, ami negyven nap-ot jelent, ugyanis ennyi ideig tartották, hogy akik még nem betegedtek meg, azok ne kaphassák el a fertőzést.

Karanténhajókat használtak akkoriban Európaszerte, főként a Velencei köztársaságban, hogy a partoktól távol tartsák a pestisgyanús betegeket.

A seborvosunk tehát egy ilyen hajóra, egy különös kapitány kezei közé kerül, és az első fejezetben jut is neki nem kevés a megpróbáltatásokból. Kettejük – vagy talán nem is ketten vannak? – összezártsága nem negyven napig tart, mint egy átlagos karantén, de és nem is hatvanhat napig, amennyi a Mayflowernek kellett, hogy Angliából az új kontinensre érkezzen.

Inkább valahol a kettő közt, ahol a történelem és a fikció találkozik. Éppúgy mint Az utolsó emberigben.

Simon és Garfunkel dala, a Sound of Silence mágikus erejű. Azt hiszem,
ezt sokan így gondolják rajtam kívül. Egyszerre érzem szomorkásnak, és
megnyugtatónak. Olyan, mint egy esős országút, ami ki tudja hová vezet.
Jóideig ez volt a telefonom ébresztőjének beállítva. És bármenyire is hajnal volt,
imádtam arra kelni, hogy: „Hello Darkness my old friend. I have to talk with you
again…” Olyan, mintha valaki a halált akarná lebeszélni, arról hogy magával
vigye. Legalábbis én ilyeneket szoktam belelátni az efféle szövegekbe. Sokáig
élt velem a dal, végül beleszövődött A nagy illúzió túlvilági kalandjába.

Valahogy
így:

A kormány mögött ülő lány talán húsz lehetett. Koszos tornacipőt viselt,
hozzá világos farmert, amire egy tátott szájat festettek, és azt írták: Élj gyorsan,
halj fiatalon.
– Indulhatunk? – kérdezte a lány, de a választ nem várta meg. A gázra
taposott, mire a kocsi homokot okádott maga mögé, és kilőtt.
Napszemüvege a második bukkanónál lecsúszott a feje búbjáról az
orrnyergére, ám ő egykedvűen, kissé vastag ajkát lebiggyesztve folytatta az
eszelős száguldást a vaksötétben.
A rádióban Simon és Garfunkel azt énekelte: „Helló sötét, régi haver. Azt
hiszem, újra beszélnünk kell.”
– Azt hiszem, beszélnünk kell – mondta Tom.

És a dal:

https://www.youtube.com/watch?v=8FB9GYkIT3E

Sade márkiról írni hálás dolog. Gyerekkorom a leghíresebb műveit, a Justine-t
és a Juliette—et csak titokban mertük átlapozni, nehogy valamelyik felnőtt
meglássa, hogy micsoda perverz dolog került a szemünk elé. Aztán a kamaszkor
elmúltával, mikor a márki újra és újra felbukkant az életemben, írások, filmek
formájában, be kellett látnom, hogy ő nem csak egy perverz nőfaló, ahogy
tizenévesen hittem. Több annál. Egy forradalmi gondolkodó, aki gyűlöl minden
berögzült konvenciót. Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb beférkőzik
valamelyik regényembe, és egy tavaszi napon, meg is tette.
A regényben próbáltam hűen ábrázolni a praktikáit. Szóval lássuk csak.
Valóan Lacoste kastélyában élt, és amit valóban felgyújtottak a forradalom
idején. A márki tényleg ácsoltatott egy színpadot a kastély oldalába, bár én a
belső részekre tettem ezt a cselekményt. Valóban Latournak hívták a szolgáját,
amelynél izgalmasabb nevet nem is tudtam volna elképzelni.
A szerelmi háromszög, a kisebb bizarr kalandok jobbára az én
agyszüleményeim, de a legfontosabbat megint csak a valóságtól csentem el.
A márki haladó drogos is volt, sőt szerette a nőismerőseit kissé elkábítani,
mielőtt ledöntötte őket a lábukról. Ehhez használt kőrisbogarat, ami bódító
hatású. Talán lehet, hogy nem pont azon a módon, ahogy a regényben
csempészte mások étkébe, de az is lehet, hogy meglepődnénk az
egyezőségeken. Ez már a Sade titka marad.

Kedves márkim, te briliáns őrült. Köszönöm, hogy részese voltál Az utolsó emberignek