Azzal kezdeném, hogy rendbe tegyek néhány dolgot. Sokan tudják, de talán nem mindenki, hogy Nosferatu története egy régi botránynak, plágiumnak köszönheti a létét. Bram Stoker Drakulája 1897-ben látta meg a holdvilágot, és lett népszerű. Szóval az egyel ezelőtti ezredfordulón a szívós grófunk már javában hódított.

Egy emberöltővel később,1922 tájékán, a Prana filmstudiónak, és  Friedrich Wilhelm Murnau rendezőnek megtetszett Drakula gróf története, de mivel nem jutott dűlőre Bram Stoker örököseivel a jogokat illetően, úgy gondolta, hogy megváltoztat néhány nevet a sztoriban, és majd az is elég lesz a jogszerűséghez.

Így lett Drakulából Orlok gróf, Jonathan Harkerből Thomas Hutter, London pedig Wisborg városává változott. Végül a film elkészült, de pert vesztett, ezért meg kellett semmisíteni a kópiáit. Néhány példány túlélte a tisztogatást, ezért most 63 és 94 perc hossz közt különféle verziók fellelhetők belőle.

Most, egy évszázaddal később mind Nosferatu, mind Drakula azóta is jól van és virul. De hát a vámpírurak már csak ilyenek. Nehezen pusztulnak, még akkor is, ha az előbbi csupán meglopása az utóbbinak.

Ennyit az oknyomozásról.

2024-ben Robert Eggers dolgozta fel a történetet, amit biztosan érdemes lenne összevetni az 1922-es verzióval (valamelyikkel), de ezt meghagyom másnak, mert én Francis Ford Coppola 1992-es Drakuláját ismerem jobban.

Aki látta mindkét filmet, az talán meglepődhetett, hogy a két sztori szinte betűre egyezik. Hát, az imént leírt plágium miatt van ez így. A különbségeket, erényeket, gyarlóságokat inkább a kivitelezésben kell keresnünk. Míg Coppola Drakulája igazi színes, habos románc, addig Eggers úr dolgozata puritánabb, közvetlenebb, nyersebb alkotás. Persze az előbbiben is van hátborzongatás bőven, például a kastélyban az árnyjáték zseniális, és örökké kedves marad a szívemnek.

A friss Nosferatu változat hosszabb a 92-es Drakulánál, így mintha jobban kibontaná a cselekményt, és ráérősebben építkezik, ami jót tesz neki. Mondhatni komótosan lépkedünk a végkifejlet felé, mint egy halott gróf a hálószoba függöny mögött.

Coppola érdemét (sok egyéb mellett ) a zenében látom.  A mester felbérelte Wojciech Kilar lengyel származású zeneszerzőt a komponálásra, mert tudta, hogy a Hollywoodi srácok inkább a szörfös témákban jeleskednek, mint a kelet európai purgatórium sötét dallamaiban. Ezért a zenei aláfestés a Drakula változat javára billenti a mérleget.

Nosferatu szereplőgárdája csak egy arasszal marad el a Drakula csapat mögött. Willem Dafoenak, Anthony Hopkins nyomába kellett érnie van Helsingként, Nicolas Hoult van olyan jó, mint annak idején Keanu Reeves, Bill Skarsgard viszont nem kap elég teret ahhoz, hogy Gary Oldmannek hozzon egy pohár vért - mert az sosem iszik bort -, de ez inkább a történet kialakítása miatt van így, mintsem a színészi képességek miatt. (Az gróf akcentusa, és a beszéde fenomenális lett a Nosferatuban. Én eredeti nyelven néztem.)  

A friss Nosferatu nem lett rossz darab. Amiért jobb a modern horroroknál, azt Bram Stokernek köszönhetjük, aki egy olyan korban élt, mikor nem látványból fakadt a művészetünk és műveink, hanem érzelmekből, drámákból… amit a békeidőkben úgy hívtunk: történet.

Könyvet olvasni spirituális élmény, megírni úgyszintén. Az idők hajnalán azt hittem, az irodalomban kétfajta szereplő létezik. A mese álmodója, és az, aki átéli az álmot. A köznyelv úgy ismeri őket, hogy az író és az olvasó. Milyen csodás is lenne, ha csak ők ketten léteznének, no és persze a bábák, akik világra segítik az álmot, felöltöztetik szép borítóba, megfésülik a szöveget, és átadják álmodozás céljából.

De sajnos időnként rá kell döbbennem, hogy itt köröznek a cápák. Ahogy a zeneiparnak, a modellek világának, a televíziónak is megvannak a ragadozói, hát a könyvek világának miért is le lennének. Mindenbe kell egy grincs, egy gonosz mágus, egy figura, aki beleköp az álomlevesbe.

A mi irodalmi cápáink a mi álmainkon csámcsognak, leakciózzák, lefölözik, szerződéseket kötnek, kiszerveznek, kiforgatnak. Mert az álom is pénzbe kerül, és amiben pénz van, ott valamilyen rejtelmes emberi alkímia szerint muszáj gengsztercápáknak felütni a fejüket.

Milyen jól kitalált üzlet az, hogy átveszem mások álmát bizományiba, eladom azokat, majd eltűntetem a pénzt. Micsoda remek üzleti modell! A bestia továbbá nagyon jól érzi a közeget. Tudja, hogy mit tehet meg, és mit sem. Tudja, hogy amit mi rendszerváltás utáni zavarosnak hívunk, az ma is éppen olyan zavaros, hiába teltek el évtizedek. Három és félmilliárdnyi álomtallér így tűnt el nyomtalanul. A hétéves nyomozás pedig megállapította, hogy nincs itt semmi látnivaló. Mindenki lapozzon tovább.

Ez a mi Magyaroszágunk, a mi kis Alexandra botrányunk.

Tőlünk mesemondóktól kétféle dolgot várnak el az áloméhes olvasók. A történetünk legyen igaz, és legyen happy end a vége. Hölgyeim és uraim, ezért szeretjük a meséket, mert már csak ott van igazság. Mikor a könyvnek vége, és felemeljük a fejünk, hogy kinézzünk a lapok mögül, akkor az borzasztó lesz. A valóságunkból két dolog hiányzik… az igazság és a happy end. 

A magyar egyolyan nemzet, akit a történelem anyácska felültetett a maga óriáskerekére, de elfelejtett levenni onnan. Persze más népeknek is kijut a ringlispílből, sőt olykor még alaposabban be vannak pörgetve, mint mi, de értük szóljanak az ő történetmesélőik. Én a magyar sorsvonalat próbálom olykor megérteni, és ez önmagában is szép feladat.

A földrajzi elhelyezkedésnek vitathatatlanul köze van ahhoz, hogy kelet és nyugat között őrlődünk. Félreértés ne essék, én mindig szerettem középen élni, mert kalandosnak éreztem, hogy bármerre autózzunk pár órát, akkor teljesen más nyelven beszélő, másképp gondolkodó embereket találunk. De tény, hogy az elmúlt száz évre visszatekintve már nem tűnik olyan könnyednek a helyzetünk, ha a világháborúkat, vagy a forradalmak korát nézem, legyen az 1848 vagy 1956. Nekünk mindig ki kellett szabadulnunk valaki alól, és a szabadság elég illékonynak tűnt, mert hamar átestünk egy másik kelepcébe. Szóval, a népek kohójában élni éppen annyira áldás, mint átok.

Amikor nekiálltam a Requiem nagy történetét megírni, még nem is tudtam, mekkora fába vágtam a tollat. Erről a történelmi hullámverésben elszenvedett sodródásról akartam szólni, annak tömegpszichózisáról, a jelenségekről, amik egyszerre csak ott teremtek a mindennapjainkban. Na és persze azokról, amik eltűntek, és ma már csak nosztalgiával gondolhatunk rájuk.

Itt már nemcsak arról van szó, ahogy a magánéletünk felmorzsolódott a térfigyelő kamerák és mobilok kereszttüzében. Sokkal inkább az elveszett bensőségeinkről, amik csak a mieink, és nem adjuk senkinek, merthát immár a kitárulkozás a divat. Biztos van egy jó oldala is annak, mikor a virtuális falra kiplakátoljuk a sérelmeink, majd a kommentáradatban gázolva elmondhatnánk, hogy sokan éreznek velünk. Ám csalóka a kép mert közben a közöny fala nőtt a legmagasabbra, és az érzelmi fogyatékosság lett népbetegség.

Az idoljainkról akartam mesélni, akik odalettek az ezredfordulón, az elhullott hőseinkről, akiket másoltunk viselkedésben, és fel akartunk nőni hozzájuk. Mert azt gondoltuk, hogy villámsebesen gondolkodnak, vagy hatalmas izmaik vannak, esetleg úgy zongoráznak, mintha a hang a mi szívünkből érkezne.

Most már gonosztevőket imádunk, bankrablókat, fegyenceket állítunk magunknak példának, hozzájuk akarunk felérni, vagyonban, lopásban, kokainban.

Kóros korszak. Egy olyan orvosért kiállt, amilyet ez a világ érdemel. Egy régimódi magányos hősért, aki kívülálló, és így esélye van megérteni a társadalom szimptómáit. Ő maszkban jár, újságkivágásokat ragaszt az álarcára, próbálja megérteni a változó idők hangját. De mindez csak máz a lelken, ami nem által harcolni… értünk.

A Requiem a változás története. Az önmagát újra és újra felfaló napoké, amik egyre furcsább éveket szülnek. Nemcsak kalandok, és drámák sora, nem üres látlelet. Talán adni is próbál valamit. Ha mást nem hát azt, hogy ne csak tanácstalanul üljünk az óriáskeréken. Ne üres tekintettel merengjünk magunk elé, hanem vegyük magunkhoz azt, ami fontos. Szorítsuk, ne engedjük el. Mert a jövőben az lesz, amit mi odaviszünk.

Ezt a történetet talán mi magyarok értjük a legjobban. Mert mi itt ülünk a nagy óriáskeréken, ami folyton feldob és leejt, ahogy a történelem kereke forog előre a maga útján.

 New Yorki látogatás második áldozata a Midtown Comic volt, ami kellemes meglepetést hozott. Ez a bolt a 40. és 7. utca kereszteződésében található. (Ugye a neve is arra utal, hogy Manhattan derekán található.) Nem bolt lánc, vagy franchise része, inkább egy magányos sziget a nagy alma szűntelen őrületében. Ezért aztán nem vártam sokat tőle. Azt hittem, eltörpül majd a Forbidden planet mellett. Hát kiderült, hogy mellé gondoltam a dolgot.

A Midtown comics nagyon jó kis üzlet. Az őrült New York-i utcáról egy keskeny lépcsősor vezet a csodák birodalmába. Mikor felértem, rá kellett jönnöm, hogy odabent az üzlet két szintes, így cirka 100 négyzetméteren lehet fantáziavilágokba kalandozni.

Itt ugyanaz az élmény kapott el, mint sok évvel korábban a túlparti Californiábana Comics ’N’ Stuffs üzletében. Amerikában nincs olyan, hogy valamiből ne készülne képregény. Az Edgar Allan Poe féle csúcsirodalomtól kezdve a Dexter tévésorozatig mindent fel lehet kutatni a képkockás művészetben. Ha az ember rákap, akkor nehéz abbahagyni.

A Midtown Comicsban olyan különös élményben is részem lehetett, hogy két kasszát találok a kijáratnál. És a két kassza ellenére sorba kellett állnom, ami kishazánk fia számára csak a Lidl-ben adatik meg, képregényszentélyben semmiképpen.

Hatalmas pozitív csalódás volt a Midtown a temérdek figurájával, keményfedeles kiadványaival, remek légkörével. Látogatásra javaslom.

Egy New York-í nyaralás során sokféleképpen össze lehet rakni a programot, de én tudtam, hogy Empire State Buildinges, szabadság szobros ámokfutásba bele fogom csempészni a képregényeskedést. Egyrészt mert a műfaj hazájában járok, másfelől mert kishazának szülöttének ekkora comic-szentélyeket nem lehet találni.

Először a Lower Manhattanben található Forbidden planetet céloztam meg. A Forbidden érzésem szerint nem magányos boltocska, hanem kisebb lánc része lehet, mert jópár éve Dublinban már belebotlottam egybe, és az bizony maradandó élményt adott.

A New Yorki Forbidden a Broadwayn található, annak is inkább a déli részén. Lower Manhattanből metróval és gyalog közelítettem, jó fél órát sétáltam a negyven fokban, de végre meglett.

A bolt egy szintes, és olyan érzés belépni, mintha egy kincseskamrába tévednénk. A képregény dominancia mellett, külön falat kaptak a társasjátékok, és a Dungeons and Dragons cuccok.

Mint a legtöbb amerikai boltban, a polcok felső sora és tetejére figurákat pakoltak, a húsztól a negyven centis nagyságig.

Mindig elámulok az gyönyörűséges Omnibus kiadványokon. Ez a vaskos gyűjteményes kiadvány nálunk csak az utóbbi időben lett divat, itt viszont nagyban űzik az ipart.

Mint minden boltban, a füzetes képregények egy általam csak vájúnak nevezett tárolókban kapnak helyet, szigorúan védőfóliában, és itt lehet őket olyan szaporán pörgetni, ahogy kezdő pap teszi a szentírással.

Egy ilyen füzet ára 3-5 dollár között mozog, nekem pedig muszáj volt zsákmánnyal hazatérnem. Mert akkor is kell egy kis horror történet, ha a repjegy horror drága volt idáig.

Isten áldja ezt a művészeti ágat!

Ez az év is kegyes lett hozzánk a fantasztikum rajongóihoz, mert újra megtörtént a Budapesti Comic Con fesztivál. A kockák paradicsoma, a cosplayesek mennyországa, a szerepjátékosok karácsonya ezúttal is a Hungexpo csarnokaiban kapott helyt, gondos tematikába szervezve, a jelmezeseket, írókat, táblajátékosokat.

A Con szervezői igyekeztek bevásárolni hírességekből, így olyan nevek látogattak kishazánkba, mint Afshan Azad, Clive Standen, Deep Roy, Erick Avari, Eric Roberts, Jerome Flynn.

A hazai képregényművészet krémje természetesen megjelent, elvégre minden körítést elfogyasztva a Comic Con az ő ünnepük, és a rajzolt képkockáké. Olyan nagyságokkal futhattunk össze, mint Németh Levente, László Márk, Brazil, Csörnyei Márk, Hollerbach Emil, Kovács Milán, Kovács Viktória, Robert Marko Bose, Papp Szilárd, Tompits Gergely.

A fantasztikus történetek szerelmesei sem maradtak csemege nélkül. Basa Katalin, Lione Stanislaw, Erdélyi Anna és Benyák Zoltán írók elhozták legjobb történeteiket az eseményre.

Nehéz lenne egyetlen mondattal leírni a Comic Con nevű jelenséget. De talán leginkább úgy lehetne, hogy a csodák kavalkádja. Minden sarokra jut egy fénykardpárbaj, egy megfelelően kiképzett szellemírtó, vagy egy olyan csoda, mint az AJ design jóvoltából köztünk járó három méteres Transformer.

Csak kapkodni tudjuk a fejünket, mert miközben az egyik színpadon John Higgins beszélt arról, hogy milyen volt a nagy Allan Moore-ral dolgozni az ikonikus Gyilkos tréfa képregényen, a másikon jelmezversenyek követik egymást a kisgyermek korosztálytól egészen a felnőttekig, akik komoly és drága ruhákban pózolnak nekünk.

Végezetül már nem is kívánhatnánk többet, mint, hogy jövőre is legyen Comic Con.  

„Nincs időm olvasni”, mondta egy hang a pult túloldaláról. Visszatette a könyvet, és elballagott a szürkeségbe. Csak néztem utána, akartam valami bíztatót mondani, de nem volt mit. Pedig pontosan tudom, hogy miről beszél. Valami elveszett, valami odalett.

Más lett a világ, ezt érezzük mind. Csak magunknak sem tudjuk elmondani, hogy mi történt pontosan. Most nem az elcsépelt dolgokról akarok szólni, mint a szupermarket házhozszállítás, parkoló-app, vagy a sztrímingelt filmfolyás. Az élet íze lett más. Minden telement zajjal, harccal, bajjal. Nincs idő megállni. A fejünk jelszavakkal, pin-kódokkal lett tele. Orwell talán tévedett, és a nagy testvér nem homályban tart, hanem bazári majomként üti a tamtamot, nehogy meghallj egy fontos szót a huszonegyedik század kakofóniájában. Az Ördög nem ad esélyt, hogy megszökj egy másik világba. Ne olvass, ne ábrándozz! Még a végén erőt nyersz valamiből, és akkor aztán hogy fogsz kiégni? Mi? Hogyan gyarapodik akkor az élőholtak serege? Haver, nem szeretnél egy könnyed szívrohamot, mielőtt rákanyarodunk az élet nagy csattanójára.

Hazamentem. Megírtam ezeket a sorokat, majd lehámoztam magamról az órát, a telefont, a számítógépet. Megfogtam elmém kapuját, és becsaptam az ajtót, mint az Isten Lucifer előtt. Még a lakatot is rányomtam. Harcolni akartam, fogcsikorgatva visszaszerezni egy órát, néhány percet, mikor úgy élek, ahogy rég. Mikor magam vagyok.

Hosszú percekbe telt, mire csillapodott a düh, és megérkezett a béke. Nem könnyű, ki kellett várni, de végre körbevett a csönd. Olyan volt, akár egy jó takaró. Egy mesemintás még gyerekkoromból. Magamra húztam, belebújtam. Többé már nem keseregtem azon, hogy harcos meditációval kell elérni azt, ami egykor alanyi jogon járt, amit megkaptunk nap, mint nap.

Vártam, hogy kitisztuljon a fejem, hogy igazán természetes legyen ez a némaság. És akkor elérkezettnek láttam az időt, hogy megtegyem. Hogy a csukott ajtó résén át beengedjek valami szépet.

Leültem egy fa alá, kinyitottam a könyvet, és már itt sem voltam.

Karácsonykor kiárad a könyvek tengere. Azt sem tudjátok majd, hogy melyik történetet válasszátok. De sebaj, segítek eligazodni, és minden könyvem mellé adok most pár szót, hogy annak a családtagnak a kezébe kerüljön, aki megfelelő a történet elfogyasztására.

Requiem: Jöjjön először a friss megjelenés. A Requiemre mondhatjuk, hogy korfüggetlen. Nemcsak felnőttek, de fiatalok bátran forgathatják. Mivel grandiózus sztoriról van szó, rengeteg szereplővel, mindenki találni fog bűntársat magának ebben a könyvben. Akkor akard, ha a krimi mellé köretnek misztikumot is kedveled. Paradiso városában ellopnak egy festményt. Nem akárki ered a nyomába, hanem a Doktor Pestis maszkot viselő dörzsölt éjszakai alak. Amit viszont talál, az még őt is megdöbbenti.

https://fumax.hu/termek/benyak_zoltan_requiem_1_egy_kulonos_tavasz_emlekezete_puhafedeles_regeny_elorendeles.html

Képtelen történet: Tizenéveseknek, és felnőtteknek is megfelelő őrület, ami olyan, akár egy megelevenedett Halloween poszter. Moira be kell lépjen apjának Maxnak a nagy mesélőnek történeteibe, hogy rendet tegyen. Nem könnyű küldetés, mert itt mindenki, vagy hős, vagy gonosztevő, minden vihar elsöprő erejű, a gengszter-macskák pedig még beszélni is tudnak. Mindenki kapaszkodjon. Itt bármi megtörténhet.

Mehet fiatal fiúlnak, és lányoknak. Olyan felnőttnek, aki könnyű történetre vágyik.

Itt is kapható:

https://fonixkonyv.hu/termek/keptelen-tortenet/

 Féktelen történet. Moira visszatér. A kalandok még meredekebbek, mert a kislány már majdnem nagylány, így nemcsak egy első szerelem dukál, de egy kis hajmeresztés is. Az első kötet kedvencei, a gengszterek macskája, az okvetlenkedő vízköpő visszatér. A történet még sodróbb, főként a tengeren, ami mesekönyvek lapjaiból áll.

Ifjú suhancoknak, csajsziknak, vagy ha a felnőtt habkönnyű őrületre vágyik.

Itt is kapható:

https://fonixkonyv.hu/termek/fektelen-tortenet/

A nagy illúzió. Na ez kimondottam felnőtt könyv. Tom Pastor a számkivetett festő  elhalálozik, majd jobban lesz, és nyakába veszi a túlvilágot. Sokminden kiderül odaátról, például hogy csak az hal meg, akit elfelednek.

Válaszd ezt az őrült utazást egy szép révész oldalán, ha kíváncsi vagy, mi van az életen túl.

Az illúzió nem játék! Felnőttenek való történet, aki bírja, ha maradandó élménnyel lesz több.

Itt is kapható:

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/a-nagy-illuzio

Az utolsó emberig. Akárcsak az illúzió ez i

s felnőtt könyv. „Olyan, mint a hegylakó” ahogy mondani szokták. Minden fejezet más történelmi korban játszódik, így juthatunk el Sade márki perverz kastélyából Hasfelmetsző Jack társaságában egy londoni sikátorba. És, hogy mi köti össze a korokat? Azt fedezd fel te.

Az utolsó emberig egy kemény harc krónikája. Abszolút felnőttregény.

Itt is kapható:

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/az-utolso-emberig-1

Jó olavsást, szép ünnepeket mindenkinek!

Minden történetmesélőnek vannak kisebb és nagyobb munkái. A kicsi sem kevésbé fontos, ám itt a mesélő érzi, hogy olyan formába tudja önteni a sztorit, aminek megszülése nem emészt fel sok időt. Novellák, véres, vicces kis jelenetek, némelyik kávészünetben elkészül, mások néhány hét alatt megvannak. A nagyobb ezzel szemben. egy akkora történet, amihez jó ideig félre kell tenni mindent. Egy gigantikus munka, egy nagy dobás. Nekem is voltak kicsik és nagyok. … és Itt van a Requiem.

   A Requiem a legnagyobb, amit eddig megálmodtam. Öt hosszú esztendőbe került, mire az első szóvázlattól elértem a kézirat utolsó oldaláig. Tudtam előre, hogy így lesz. Azt hiszem, a világ tollforgatóiban előbb utóbb kialakul az a rafinéria, hogy tudják, mekkora útra indulnak, mennyi zsömlét és bort kell a hátizsákba pakolniuk, mert egy ideig nem térnek vissza a valóságba.

   2018-ban kezdtek a sorok kanyarogni a spirálfüzetemben, amiből féltucatnál is többet megtöltöttem az első vázlattal.

   Egy városba indultam, amit Paradisónak neveztek. Már nem tudom, hogy én találtam-e ki a nevet, vagy az ott élők súgták a fülembe azt.

   Láttam a tavaszukat, láttam amikor a zabolázatlan vadlovasok megérkeznek csillogó motorjukkal, és felverik a csendes békét. A seriff persze nem nézte jó szemmel, de őt amúgy is morózus alaknak ismertem meg, aki mögött rossz évek sorakozhattak. Végül mindegyikük elmesélte a múltját. Miután megismertem őket, már sejtettem, hogy előkerülnek a fegyverek.

   Láttam, hogy egy fiatal lánynak milyen nehéz a sorsa, anya nélkül, piás apával, az ő kis privát börtönében. Nem csoda, ha elege lett. Szurkoltam neki, mikor megszökött apjától, és a hegyen élő nagyanyjához került. Micsoda öregasszony volt ő! Imádtam minden karcos szavát! Pláne, mikor megmutatta a lánynak a különlegességeit, azt a láthatatlan világot, a miénk mögött.

   És ott volt a Doktor is. A nappalokat a pincéjébe bújva töltötte, magnóra mondta különös gondolatait, majd szétvágta az aznapi újságot, és felragasztotta az álarcára, amiben éjjelente az utcákat járta.

   1999 -et írtunk, és én elmerültem velük együtt abban a régi jó korban. Ami egyszerűbb volt, tisztább, és érthetőbb.

   Féltettem őket, mert tudtam, hogy a városba érkezik még valaki. Ez a valaki pedig tüzet gyújt, forró lángokat ébreszt, és hozza magával azt a kort, amiben ezek a figurák – a barátaim – már nem biztos, hogy megmaradnak.

Aggódtam értük. Szurkoltam nekik.

   Minket mindig is vonzottak a korszakváltások. Hogy lássuk, miféle világ köszönt ránk, dünnyöghessünk az ostobaságain, sirathassuk a régi napok ragyogását, hogy dacolhassunk az új rend ellen egy olyan harcban, amit nem nyerhetünk meg,

   Mire az ötödik esztendő végére végeztem a kézirattal, máris más lett körülöttem a világ.

De remélem, hogy sikerült megírnom egy kicsit a régit, egy kicsit az újat, a változást, a nehezét, a szépségét.

Nektek.

Requiem

--- Benyák Zoltán ---