A magyar egyolyan nemzet, akit a történelem anyácska felültetett a maga óriáskerekére, de elfelejtett levenni onnan. Persze más népeknek is kijut a ringlispílből, sőt olykor még alaposabban be vannak pörgetve, mint mi, de értük szóljanak az ő történetmesélőik. Én a magyar sorsvonalat próbálom olykor megérteni, és ez önmagában is szép feladat.

A földrajzi elhelyezkedésnek vitathatatlanul köze van ahhoz, hogy kelet és nyugat között őrlődünk. Félreértés ne essék, én mindig szerettem középen élni, mert kalandosnak éreztem, hogy bármerre autózzunk pár órát, akkor teljesen más nyelven beszélő, másképp gondolkodó embereket találunk. De tény, hogy az elmúlt száz évre visszatekintve már nem tűnik olyan könnyednek a helyzetünk, ha a világháborúkat, vagy a forradalmak korát nézem, legyen az 1848 vagy 1956. Nekünk mindig ki kellett szabadulnunk valaki alól, és a szabadság elég illékonynak tűnt, mert hamar átestünk egy másik kelepcébe. Szóval, a népek kohójában élni éppen annyira áldás, mint átok.

Amikor nekiálltam a Requiem nagy történetét megírni, még nem is tudtam, mekkora fába vágtam a tollat. Erről a történelmi hullámverésben elszenvedett sodródásról akartam szólni, annak tömegpszichózisáról, a jelenségekről, amik egyszerre csak ott teremtek a mindennapjainkban. Na és persze azokról, amik eltűntek, és ma már csak nosztalgiával gondolhatunk rájuk.

Itt már nemcsak arról van szó, ahogy a magánéletünk felmorzsolódott a térfigyelő kamerák és mobilok kereszttüzében. Sokkal inkább az elveszett bensőségeinkről, amik csak a mieink, és nem adjuk senkinek, merthát immár a kitárulkozás a divat. Biztos van egy jó oldala is annak, mikor a virtuális falra kiplakátoljuk a sérelmeink, majd a kommentáradatban gázolva elmondhatnánk, hogy sokan éreznek velünk. Ám csalóka a kép mert közben a közöny fala nőtt a legmagasabbra, és az érzelmi fogyatékosság lett népbetegség.

Az idoljainkról akartam mesélni, akik odalettek az ezredfordulón, az elhullott hőseinkről, akiket másoltunk viselkedésben, és fel akartunk nőni hozzájuk. Mert azt gondoltuk, hogy villámsebesen gondolkodnak, vagy hatalmas izmaik vannak, esetleg úgy zongoráznak, mintha a hang a mi szívünkből érkezne.

Most már gonosztevőket imádunk, bankrablókat, fegyenceket állítunk magunknak példának, hozzájuk akarunk felérni, vagyonban, lopásban, kokainban.

Kóros korszak. Egy olyan orvosért kiállt, amilyet ez a világ érdemel. Egy régimódi magányos hősért, aki kívülálló, és így esélye van megérteni a társadalom szimptómáit. Ő maszkban jár, újságkivágásokat ragaszt az álarcára, próbálja megérteni a változó idők hangját. De mindez csak máz a lelken, ami nem által harcolni… értünk.

A Requiem a változás története. Az önmagát újra és újra felfaló napoké, amik egyre furcsább éveket szülnek. Nemcsak kalandok, és drámák sora, nem üres látlelet. Talán adni is próbál valamit. Ha mást nem hát azt, hogy ne csak tanácstalanul üljünk az óriáskeréken. Ne üres tekintettel merengjünk magunk elé, hanem vegyük magunkhoz azt, ami fontos. Szorítsuk, ne engedjük el. Mert a jövőben az lesz, amit mi odaviszünk.

Ezt a történetet talán mi magyarok értjük a legjobban. Mert mi itt ülünk a nagy óriáskeréken, ami folyton feldob és leejt, ahogy a történelem kereke forog előre a maga útján.