Könyvet olvasni spirituális élmény, megírni úgyszintén. Az idők hajnalán azt hittem, az irodalomban kétfajta szereplő létezik. A mese álmodója, és az, aki átéli az álmot. A köznyelv úgy ismeri őket, hogy az író és az olvasó. Milyen csodás is lenne, ha csak ők ketten léteznének, no és persze a bábák, akik világra segítik az álmot, felöltöztetik szép borítóba, megfésülik a szöveget, és átadják álmodozás céljából.

De sajnos időnként rá kell döbbennem, hogy itt köröznek a cápák. Ahogy a zeneiparnak, a modellek világának, a televíziónak is megvannak a ragadozói, hát a könyvek világának miért is le lennének. Mindenbe kell egy grincs, egy gonosz mágus, egy figura, aki beleköp az álomlevesbe.

A mi irodalmi cápáink a mi álmainkon csámcsognak, leakciózzák, lefölözik, szerződéseket kötnek, kiszerveznek, kiforgatnak. Mert az álom is pénzbe kerül, és amiben pénz van, ott valamilyen rejtelmes emberi alkímia szerint muszáj gengsztercápáknak felütni a fejüket.

Milyen jól kitalált üzlet az, hogy átveszem mások álmát bizományiba, eladom azokat, majd eltűntetem a pénzt. Micsoda remek üzleti modell! A bestia továbbá nagyon jól érzi a közeget. Tudja, hogy mit tehet meg, és mit sem. Tudja, hogy amit mi rendszerváltás utáni zavarosnak hívunk, az ma is éppen olyan zavaros, hiába teltek el évtizedek. Három és félmilliárdnyi álomtallér így tűnt el nyomtalanul. A hétéves nyomozás pedig megállapította, hogy nincs itt semmi látnivaló. Mindenki lapozzon tovább.

Ez a mi Magyaroszágunk, a mi kis Alexandra botrányunk.

Tőlünk mesemondóktól kétféle dolgot várnak el az áloméhes olvasók. A történetünk legyen igaz, és legyen happy end a vége. Hölgyeim és uraim, ezért szeretjük a meséket, mert már csak ott van igazság. Mikor a könyvnek vége, és felemeljük a fejünk, hogy kinézzünk a lapok mögül, akkor az borzasztó lesz. A valóságunkból két dolog hiányzik… az igazság és a happy end.