Mindannyian egy végtelen országúton gyalogolunk, és jaj annak, aki megáll!

Akik ismernek, tudják, hogy szeretem Stephen King történeteit. A Hossszú menetelés egy korai írása, ami Richard Bachman néven jelent meg 1979 júliusában. Nem egy tipikus King könyv, szóval, ha valaki ízelítőt akar a király sztorijaiból, az ne feltétlenül ezzel kezdje. Nincs kisvárosi környezet, nincs megfoghatatlan szörny, nincsenek különleges képességekkel megálldott tinédzserek.

A jövő diktatórikus amerikájában járunk, fogalmunk sincs melyik évben, de ez nem is érdekes. A világ romokban, elnyomás van, és a közönség fő szórakoztatása a Hosszú menetelés nevű játék, amiben pár tucat fiatal fiúnak kell nekivágnia a nagy túrának. Szabály nincs sok, csupán annyi, hogy aki lelassít, azt a túrát felügyelő katonák lelövik. Végső cél nincs, a győztes az utolsó talpon maradó fiú, aki jutalmul bármit kívánhat.

De természetesen, mint a jó könyvek általában nem a gyaloglásról szólnak. Az út maga az élet. A társak a túrán, azok, akiket, hosszabb-rövidebb ideig mellénk fúj a létezés szele, míg el nem kezdenek elhullani, balesettől betegségtől, egyebektől, de mi csak megyünk tovább előre, mert megállni nem szabad. Van, aki babonába menekül a kietlen menetelésen, mások a vallásba, egyesek lázadnak, mások a társaik életét teszik tönkre. A végcélnél beteljesítendő álmaik ködösek, vagy kicsinyesek.

A film: Már a moziszékben ülve azt gondoltam, hogy ez a jobban sikerült King mozgóképesítések közé tartozik. Sikerült átadni a hangulatot az olyan erős jelenetekben, mikor az anya búcsúzik a menetelésre induló fiától, de számomra még fájdalmasabb, mikor újra találkoznak az út során.

A könyv borzalmasan gazdag az út=élet allegória kifejtésében. A legtöbb elemet sikerül filmre vinni, bár kimaradt pár, amit sajnáltam. A könyvben egy erős pillanat, mikor a főszereplő az út mellett szurkoló lányhoz rohan, megcsókolja, de rögtön figyelmeztetik, hogy menjen tovább, így otthagyja a lányt, akinek a nevét sem tudta meg. Ennyit az esélyről, hogy a párkapcsolatunkban majd megismerjük alaposan a másikat.

A Hosszú menetelés számomra King egyik legjobb irodalma. Egy borzalmas kegyetlenséggel eltalált hasonlat, ami aprólékos és riasztó kifejtést kap az oldalakon. Azok olvassák, akik képesek, a gyalogló fiúk lába alá nézni, és észrevenni az utat.

A Celsius 232 Spanyolország egyik legnagyobb könyves fesztiválja, és idén volt szerencsém meglátogatni az eseményt. Elöljáróban annyi, hogy a Celsius főleg a fantasztikum területén jeleskedik, így a sci-fi, a fantasy és a horror témakörökben mozogtunk, ami számomra pozitív fejlemény.

Továbbá beszélnünk kell a névválasztásról, vagyis, hogy hogy jön ez a kellemetlen hőmérséklet egy könyvfesztiválhoz. Nos, a képlet nem olyan bonyolult. Ray Bradbury klasszikusa, a Fahrenheit 451 lett átszabva “normális” mértékegységre. A Celsius 232 (Fahrenheit 451) a hőmérséklet, amin a papír magától lángra kap. Bradbury disztópiájában ugyanis a rendőrállam végrehajtói, a tűzőrök mindent könyvet elégetnek, hogy azok ne kelthessenk érzelmet az olvasóban. Hát innen indulunk! 😊 Persze mi könyvet nem égettünk, mert mi imádjuk az ilyesmit.

A Celsius 232 Avilés városában kapott helyet, ami Spanyolország északi partján helyezkedik el, és kimondottan kellemes klímával áldották meg az atlanti istenek. A nyolcvanezeres városka életét alaposan felpezsdítette az esemény, az utcák zsúfoltakká váltak, a churritos árusok nagyot kaszáltak, az tuti.

A főtéren másfél tucat faházban kaptak helyet a kiadók, egy standon a Starwarsosok, és egy hatalmas sátorban további tíz kütyüs, grafikus, bizbasz-árus. Ebben a sátorban is mentek előadások, beszélgetések, de a közeli kultúrközpontban szintén előadott a spanyol Tolkien társaság, Salvador Vidal (Luke Skywalker spanyolhangja), vagy éppen X-akták fórumot tartottak.

A fesztiválra nem kisebb nevek látogattak el, mint Joe Albercrombi, Adrian Tchaikowsky, és még vagy húsz kisebb-nagyobb név. Én megfordultam már pár könyvfesztiválon, de olyat még nem láttam, hogy kézzel rajzolt tábla mutatja a rajongóknak, hogy kell sorban állni, ugyanis a sor több utcán keresztül kanyargott. Ennek megfelelően láttam írót, aki már hat órán keresztül dedikált, mikor én feladtam, és inkább a kocsma felé vettem az irányt.

Persze mikor sikerült leülnöm egy korsó Clara (spanyol citromos sör) társaságában, a kocsma népe hirtelen izgatottá vált, mert éppen Brandon Sanderson viharzott el az asztalok közt. Hát ilyen Celsius.

Miután áttúrtam mindenféle viking karkötőt és temus D&D dobókockát, nagy élmény volt rátalálni Marco Navas minitűrjeire. Az úriember nem hagyományos kardos-varázslós figurákat kelt életre, hanem Lovecraftot, Poirot felügyelőt, aki éppen az Orient Expressen nyomoz, Drakulát, Van Hesinggel és Mina Harkerrel kiegészítve. Minden mütyűrje egy szemkápráztató műalkotás.

A csúcspont viszont az volt, mikor egy kőpárkányon ücsörögve majd negyed órán keresztül beszélhettem Ian Watsonnal. Egyszer már találkoztam vele, nagyon sok éve, mikor a Hungarocon vendége volt nálunk, így ezt is felelevenítettük. Továbbá beszéltünk az Inkvizítor és más Warhammer 40K köteteiről, az A.I. - Mesterséges értelem forgatókönyvéről, amit Stanley Kubricknak kezdett el írni, de végül Spielberg forgatta le a filmet.

A Celsius 232 nagy esemény, a fantasztikum ünnepe. Éljen soká!

Na! Megvolt az év egyik legnagyobb, őrült – fantasztikus bulija, a Comic Con. A Hungexpo két csarnokát töltötte meg a kavalkád. Jelmezesek, képregényhősök, írók, kütyüárusok, bizbaszboltok, számítógépes és konzoljátékok, társasjáték szekció, LEGO, Cinema City, figurák, annyi más érdekes, ahogy a nóta mondja. Tényleg felsorolni is nehéz lenne mindent.

Két teljes napot töltöttem ott, bejártam a területet többször is, de még így is találtam vasárnap délután olyasmit, ami eddig elkerülte a figyelmem. Nagyon szép tematikába rendezett szigeteket találtam a csarnokokban. Így volt Gyűrűk Ura szekció, csodás kardokkal, pajzsokkal, és egy kétméteres mordori toronnyal, rajta Szauron holografikus szemével. A Steampunk Ligetben, nemcsak jópofa szemüvegek, és cilindereket láttam, hanem egy tucat jópofa kiegészítőt. A Csillagok háborúja (szerintem már csak én mondom így, mindenki StarWars-t használ inkább) most is uralta a terepet. Nagyonon tetszett a Mos Eisley Cantina életnagyságú kocsmabejárata, a soknégyzetméteres LEGO kiállítás lezuhant X-szárnyúval, és akkora csillagrombolóval, hogy kedvem támadt bolygókat leigázni.

De mivel ez mégiscsak Comic Con azért a képregényesek mellett se menjünk el szó nélkül. Csak néhány név: Chris Claremont (Aki az X-men sorozaton hagyta rajta keze nyomát), Dave McKean (Ő a Batman Arham:Elmegyógyintézetet intézte nekünk) mellett olyan magyar nagyságok is felbukkantak, mint Németh Levi, aki a külföldön is sikeres Királyok és Keresztek sorozatot viszi és Német Gyula (tőle megvan a szépen illusztrált Dr. Moreau szigete). Persze néhány Hollywoodi arc is benézett. Mint például a Dean-Charles Chapman a Trónok harcából, vagy a Totál szívásból és a Mandalori sorozatból ismerős Giancarlo Esposito.

A magam részéről a regényeimet árultam a Artist Alleyben. És büszkén állíthatom, hogy az emberek még mindig olvasnak, még mindig van történetéhségük, vágyuk a jó és különleges könyvekre. Köszönöm, mindenkinek, aki eljött, aki dedikáltatott, az új arcoknak, és azoknak akikkel évek óta rendszeresen összefutunk itt. Gyertek legközelebb is. Jó itt lenni. 2022-óta van Comic Con nekünk magyaroknak. Jó látni, hogy minden alkalommal egy kicsit jobb, szebb, teljesebb az esemény.

• 
• 
• 

Azzal kezdeném, hogy rendbe tegyek néhány dolgot. Sokan tudják, de talán nem mindenki, hogy Nosferatu története egy régi botránynak, plágiumnak köszönheti a létét. Bram Stoker Drakulája 1897-ben látta meg a holdvilágot, és lett népszerű. Szóval az egyel ezelőtti ezredfordulón a szívós grófunk már javában hódított.

Egy emberöltővel később,1922 tájékán, a Prana filmstudiónak, és  Friedrich Wilhelm Murnau rendezőnek megtetszett Drakula gróf története, de mivel nem jutott dűlőre Bram Stoker örököseivel a jogokat illetően, úgy gondolta, hogy megváltoztat néhány nevet a sztoriban, és majd az is elég lesz a jogszerűséghez.

Így lett Drakulából Orlok gróf, Jonathan Harkerből Thomas Hutter, London pedig Wisborg városává változott. Végül a film elkészült, de pert vesztett, ezért meg kellett semmisíteni a kópiáit. Néhány példány túlélte a tisztogatást, ezért most 63 és 94 perc hossz közt különféle verziók fellelhetők belőle.

Most, egy évszázaddal később mind Nosferatu, mind Drakula azóta is jól van és virul. De hát a vámpírurak már csak ilyenek. Nehezen pusztulnak, még akkor is, ha az előbbi csupán meglopása az utóbbinak.

Ennyit az oknyomozásról.

2024-ben Robert Eggers dolgozta fel a történetet, amit biztosan érdemes lenne összevetni az 1922-es verzióval (valamelyikkel), de ezt meghagyom másnak, mert én Francis Ford Coppola 1992-es Drakuláját ismerem jobban.

Aki látta mindkét filmet, az talán meglepődhetett, hogy a két sztori szinte betűre egyezik. Hát, az imént leírt plágium miatt van ez így. A különbségeket, erényeket, gyarlóságokat inkább a kivitelezésben kell keresnünk. Míg Coppola Drakulája igazi színes, habos románc, addig Eggers úr dolgozata puritánabb, közvetlenebb, nyersebb alkotás. Persze az előbbiben is van hátborzongatás bőven, például a kastélyban az árnyjáték zseniális, és örökké kedves marad a szívemnek.

A friss Nosferatu változat hosszabb a 92-es Drakulánál, így mintha jobban kibontaná a cselekményt, és ráérősebben építkezik, ami jót tesz neki. Mondhatni komótosan lépkedünk a végkifejlet felé, mint egy halott gróf a hálószoba függöny mögött.

Coppola érdemét (sok egyéb mellett ) a zenében látom.  A mester felbérelte Wojciech Kilar lengyel származású zeneszerzőt a komponálásra, mert tudta, hogy a Hollywoodi srácok inkább a szörfös témákban jeleskednek, mint a kelet európai purgatórium sötét dallamaiban. Ezért a zenei aláfestés a Drakula változat javára billenti a mérleget.

Nosferatu szereplőgárdája csak egy arasszal marad el a Drakula csapat mögött. Willem Dafoenak, Anthony Hopkins nyomába kellett érnie van Helsingként, Nicolas Hoult van olyan jó, mint annak idején Keanu Reeves, Bill Skarsgard viszont nem kap elég teret ahhoz, hogy Gary Oldmannek hozzon egy pohár vért - mert az sosem iszik bort -, de ez inkább a történet kialakítása miatt van így, mintsem a színészi képességek miatt. (Az gróf akcentusa, és a beszéde fenomenális lett a Nosferatuban. Én eredeti nyelven néztem.)  

A friss Nosferatu nem lett rossz darab. Amiért jobb a modern horroroknál, azt Bram Stokernek köszönhetjük, aki egy olyan korban élt, mikor nem látványból fakadt a művészetünk és műveink, hanem érzelmekből, drámákból… amit a békeidőkben úgy hívtunk: történet.

Könyvet olvasni spirituális élmény, megírni úgyszintén. Az idők hajnalán azt hittem, az irodalomban kétfajta szereplő létezik. A mese álmodója, és az, aki átéli az álmot. A köznyelv úgy ismeri őket, hogy az író és az olvasó. Milyen csodás is lenne, ha csak ők ketten léteznének, no és persze a bábák, akik világra segítik az álmot, felöltöztetik szép borítóba, megfésülik a szöveget, és átadják álmodozás céljából.

De sajnos időnként rá kell döbbennem, hogy itt köröznek a cápák. Ahogy a zeneiparnak, a modellek világának, a televíziónak is megvannak a ragadozói, hát a könyvek világának miért is le lennének. Mindenbe kell egy grincs, egy gonosz mágus, egy figura, aki beleköp az álomlevesbe.

A mi irodalmi cápáink a mi álmainkon csámcsognak, leakciózzák, lefölözik, szerződéseket kötnek, kiszerveznek, kiforgatnak. Mert az álom is pénzbe kerül, és amiben pénz van, ott valamilyen rejtelmes emberi alkímia szerint muszáj gengsztercápáknak felütni a fejüket.

Milyen jól kitalált üzlet az, hogy átveszem mások álmát bizományiba, eladom azokat, majd eltűntetem a pénzt. Micsoda remek üzleti modell! A bestia továbbá nagyon jól érzi a közeget. Tudja, hogy mit tehet meg, és mit sem. Tudja, hogy amit mi rendszerváltás utáni zavarosnak hívunk, az ma is éppen olyan zavaros, hiába teltek el évtizedek. Három és félmilliárdnyi álomtallér így tűnt el nyomtalanul. A hétéves nyomozás pedig megállapította, hogy nincs itt semmi látnivaló. Mindenki lapozzon tovább.

Ez a mi Magyaroszágunk, a mi kis Alexandra botrányunk.

Tőlünk mesemondóktól kétféle dolgot várnak el az áloméhes olvasók. A történetünk legyen igaz, és legyen happy end a vége. Hölgyeim és uraim, ezért szeretjük a meséket, mert már csak ott van igazság. Mikor a könyvnek vége, és felemeljük a fejünk, hogy kinézzünk a lapok mögül, akkor az borzasztó lesz. A valóságunkból két dolog hiányzik… az igazság és a happy end. 

A magyar egyolyan nemzet, akit a történelem anyácska felültetett a maga óriáskerekére, de elfelejtett levenni onnan. Persze más népeknek is kijut a ringlispílből, sőt olykor még alaposabban be vannak pörgetve, mint mi, de értük szóljanak az ő történetmesélőik. Én a magyar sorsvonalat próbálom olykor megérteni, és ez önmagában is szép feladat.

A földrajzi elhelyezkedésnek vitathatatlanul köze van ahhoz, hogy kelet és nyugat között őrlődünk. Félreértés ne essék, én mindig szerettem középen élni, mert kalandosnak éreztem, hogy bármerre autózzunk pár órát, akkor teljesen más nyelven beszélő, másképp gondolkodó embereket találunk. De tény, hogy az elmúlt száz évre visszatekintve már nem tűnik olyan könnyednek a helyzetünk, ha a világháborúkat, vagy a forradalmak korát nézem, legyen az 1848 vagy 1956. Nekünk mindig ki kellett szabadulnunk valaki alól, és a szabadság elég illékonynak tűnt, mert hamar átestünk egy másik kelepcébe. Szóval, a népek kohójában élni éppen annyira áldás, mint átok.

Amikor nekiálltam a Requiem nagy történetét megírni, még nem is tudtam, mekkora fába vágtam a tollat. Erről a történelmi hullámverésben elszenvedett sodródásról akartam szólni, annak tömegpszichózisáról, a jelenségekről, amik egyszerre csak ott teremtek a mindennapjainkban. Na és persze azokról, amik eltűntek, és ma már csak nosztalgiával gondolhatunk rájuk.

Itt már nemcsak arról van szó, ahogy a magánéletünk felmorzsolódott a térfigyelő kamerák és mobilok kereszttüzében. Sokkal inkább az elveszett bensőségeinkről, amik csak a mieink, és nem adjuk senkinek, merthát immár a kitárulkozás a divat. Biztos van egy jó oldala is annak, mikor a virtuális falra kiplakátoljuk a sérelmeink, majd a kommentáradatban gázolva elmondhatnánk, hogy sokan éreznek velünk. Ám csalóka a kép mert közben a közöny fala nőtt a legmagasabbra, és az érzelmi fogyatékosság lett népbetegség.

Az idoljainkról akartam mesélni, akik odalettek az ezredfordulón, az elhullott hőseinkről, akiket másoltunk viselkedésben, és fel akartunk nőni hozzájuk. Mert azt gondoltuk, hogy villámsebesen gondolkodnak, vagy hatalmas izmaik vannak, esetleg úgy zongoráznak, mintha a hang a mi szívünkből érkezne.

Most már gonosztevőket imádunk, bankrablókat, fegyenceket állítunk magunknak példának, hozzájuk akarunk felérni, vagyonban, lopásban, kokainban.

Kóros korszak. Egy olyan orvosért kiállt, amilyet ez a világ érdemel. Egy régimódi magányos hősért, aki kívülálló, és így esélye van megérteni a társadalom szimptómáit. Ő maszkban jár, újságkivágásokat ragaszt az álarcára, próbálja megérteni a változó idők hangját. De mindez csak máz a lelken, ami nem által harcolni… értünk.

A Requiem a változás története. Az önmagát újra és újra felfaló napoké, amik egyre furcsább éveket szülnek. Nemcsak kalandok, és drámák sora, nem üres látlelet. Talán adni is próbál valamit. Ha mást nem hát azt, hogy ne csak tanácstalanul üljünk az óriáskeréken. Ne üres tekintettel merengjünk magunk elé, hanem vegyük magunkhoz azt, ami fontos. Szorítsuk, ne engedjük el. Mert a jövőben az lesz, amit mi odaviszünk.

Ezt a történetet talán mi magyarok értjük a legjobban. Mert mi itt ülünk a nagy óriáskeréken, ami folyton feldob és leejt, ahogy a történelem kereke forog előre a maga útján.

 New Yorki látogatás második áldozata a Midtown Comic volt, ami kellemes meglepetést hozott. Ez a bolt a 40. és 7. utca kereszteződésében található. (Ugye a neve is arra utal, hogy Manhattan derekán található.) Nem bolt lánc, vagy franchise része, inkább egy magányos sziget a nagy alma szűntelen őrületében. Ezért aztán nem vártam sokat tőle. Azt hittem, eltörpül majd a Forbidden planet mellett. Hát kiderült, hogy mellé gondoltam a dolgot.

A Midtown comics nagyon jó kis üzlet. Az őrült New York-i utcáról egy keskeny lépcsősor vezet a csodák birodalmába. Mikor felértem, rá kellett jönnöm, hogy odabent az üzlet két szintes, így cirka 100 négyzetméteren lehet fantáziavilágokba kalandozni.

Itt ugyanaz az élmény kapott el, mint sok évvel korábban a túlparti Californiábana Comics ’N’ Stuffs üzletében. Amerikában nincs olyan, hogy valamiből ne készülne képregény. Az Edgar Allan Poe féle csúcsirodalomtól kezdve a Dexter tévésorozatig mindent fel lehet kutatni a képkockás művészetben. Ha az ember rákap, akkor nehéz abbahagyni.

A Midtown Comicsban olyan különös élményben is részem lehetett, hogy két kasszát találok a kijáratnál. És a két kassza ellenére sorba kellett állnom, ami kishazánk fia számára csak a Lidl-ben adatik meg, képregényszentélyben semmiképpen.

Hatalmas pozitív csalódás volt a Midtown a temérdek figurájával, keményfedeles kiadványaival, remek légkörével. Látogatásra javaslom.

 

 

Egy New York-í nyaralás során sokféleképpen össze lehet rakni a programot, de én tudtam, hogy Empire State Buildinges, szabadság szobros ámokfutásba bele fogom csempészni a képregényeskedést. Egyrészt mert a műfaj hazájában járok, másfelől mert kishazának szülöttének ekkora comic-szentélyeket nem lehet találni.

Először a Lower Manhattanben található Forbidden planetet céloztam meg. A Forbidden érzésem szerint nem magányos boltocska, hanem kisebb lánc része lehet, mert jópár éve Dublinban már belebotlottam egybe, és az bizony maradandó élményt adott.

A New Yorki Forbidden a Broadwayn található, annak is inkább a déli részén. Lower Manhattanből metróval és gyalog közelítettem, jó fél órát sétáltam a negyven fokban, de végre meglett.

A bolt egy szintes, és olyan érzés belépni, mintha egy kincseskamrába tévednénk. A képregény dominancia mellett, külön falat kaptak a társasjátékok, és a Dungeons and Dragons cuccok.

Mint a legtöbb amerikai boltban, a polcok felső sora és tetejére figurákat pakoltak, a húsztól a negyven centis nagyságig.

Mindig elámulok az gyönyörűséges Omnibus kiadványokon. Ez a vaskos gyűjteményes kiadvány nálunk csak az utóbbi időben lett divat, itt viszont nagyban űzik az ipart.

 

Mint minden boltban, a füzetes képregények egy általam csak vájúnak nevezett tárolókban kapnak helyet, szigorúan védőfóliában, és itt lehet őket olyan szaporán pörgetni, ahogy kezdő pap teszi a szentírással.

Egy ilyen füzet ára 3-5 dollár között mozog, nekem pedig muszáj volt zsákmánnyal hazatérnem. Mert akkor is kell egy kis horror történet, ha a repjegy horror drága volt idáig.

Isten áldja ezt a művészeti ágat!

Ez az év is kegyes lett hozzánk a fantasztikum rajongóihoz, mert újra megtörtént a Budapesti Comic Con fesztivál. A kockák paradicsoma, a cosplayesek mennyországa, a szerepjátékosok karácsonya ezúttal is a Hungexpo csarnokaiban kapott helyt, gondos tematikába szervezve, a jelmezeseket, írókat, táblajátékosokat.

A Con szervezői igyekeztek bevásárolni hírességekből, így olyan nevek látogattak kishazánkba, mint Afshan Azad, Clive Standen, Deep Roy, Erick Avari, Eric Roberts, Jerome Flynn.

 

A hazai képregényművészet krémje természetesen megjelent, elvégre minden körítést elfogyasztva a Comic Con az ő ünnepük, és a rajzolt képkockáké. Olyan nagyságokkal futhattunk össze, mint Németh Levente, László Márk, Brazil, Csörnyei Márk, Hollerbach Emil, Kovács Milán, Kovács Viktória, Robert Marko Bose, Papp Szilárd, Tompits Gergely.

• 
• 
• 

kiadók is szép számmal képviseltették magukat, és nemcsak a Conra elkészült újdonságokkal jöttek, de szép számmal akadtak, régi Kockások, Batmanek a kilencvenes évek elejéről, vagy éppenséggel az olyan lapozgatós csemegék, mint a Halállabirintus, vagy a Tűzhegy varázslója.

A fantasztikus történetek szerelmesei sem maradtak csemege nélkül. Basa Katalin, Lione Stanislaw, Erdélyi Anna és Benyák Zoltán írók elhozták legjobb történeteiket az eseményre.

Nehéz lenne egyetlen mondattal leírni a Comic Con nevű jelenséget. De talán leginkább úgy lehetne, hogy a csodák kavalkádja. Minden sarokra jut egy fénykardpárbaj, egy megfelelően kiképzett szellemírtó, vagy egy olyan csoda, mint az AJ design jóvoltából köztünk járó három méteres Transformer.

Csak kapkodni tudjuk a fejünket, mert miközben az egyik színpadon John Higgins beszélt arról, hogy milyen volt a nagy Allan Moore-ral dolgozni az ikonikus Gyilkos tréfa képregényen, a másikon jelmezversenyek követik egymást a kisgyermek korosztálytól egészen a felnőttekig, akik komoly és drága ruhákban pózolnak nekünk.

Végezetül már nem is kívánhatnánk többet, mint, hogy jövőre is legyen Comic Con.  

 

• 
• 
•