Harold Crick adóellenőr, kimért, unalmas, magányos fickó. Nem egy tipikus regényalak. A legnagyobb furcsasága mégis az, hogy hallja a róla szóló könyv mesélőjének hangját. Hallja, mikor kérlelhetetlen nőhangú narrátor elmondja, hogy Harold pontosan hetvenkétszer mozdítja a fogkefét, mikor aktákat lapoz a melóban, és akkor is, mikor a szép cukrászlányt akarja megbírságolni.

A kiszámított, óraműpontossággal zajló élet a feje tetejére áll. Kezd megőrülni a hangtól.

Történetének könyörtelen írója ráadásul a fülébe suttogja, hogy hamarosan meghal és ezzel végetér a sztorija.

Mindez a lehető legrosszabbkor, mikor Harold végre igazi életet kezd élni, és szerelmi viszonya a cukrászlánnyal alakulóban van.

Egyetlen megoldás van, hogy megtalálja a női hang tulajdonosát, az írónőt, és kikönyörögje nála, hogy életben maradhasson.

A Felforgatókönyv címe remek fordítás az eredeti Stranger than fictionból. A történet szokatlan, és szokatlanul jó. Itt összemosódik az írónő és a főszereplő élete, ők ketten egyazon világban léteznek. Mindez természetesen jól bemutatja, hogy az elképzelt szereplők mennyire hozzá tudnak nőni az emberhez, olyannyira, hogy az alkotó képes megváltoztatni a szereplője sorsát, puszta szeretetből.

Will Ferreltől gyógyíthatatlan gyomorforgás fog el, de ebben a filmben még vele is ki tudok békülni. Dustin Hoffman a irodalmár professzor szerepében kellemes és profi, Emma Thompson neurotikus írója pedig a kedvencem a színésznőtől.

A legjobb az egészben, mikor Harold nyomozása során próbálja megfejteni, hogy tragédiában, vagy komédiában szerepel, ebből következtetni sorsára. A Felforgatókönyv e kettő között egyensúlyoz, és lesz belőle a tömegfilmek közül kiemelkedő romantikus mozgókép, ami bár celuloidon látunk, de kissé regény is. Mindezt páratlan ötletének köszönheti.