Sean Connery nem ezzel a filmmel búcsúzott a filmipartól, hanem A szövetséggel, de én mégis ezt tartom méltóbb búcsúnak egy páratlan karrier végén.

A történet abszolút fiktív. Adott Bronx mélyén egy jó képességű fekete srác, Jamal, aki nemcsak a grundon megvillantott kosártudásával tűnik ki társai közül, de tanultságával, irodalomszeretetével. Felfigyel rá egy jónevű gimnázium, és magához csábítja, a gazdag fehér kölykök közé.

Tovább van egy rejtélyes öregemberünk, aki az emeleti ablakból figyeli a kosarazó fiúkat, és máris rossz legendák szövődnek az függöny mögül kukkeroló alakja köré. Jamal balhéból (ejtsd: bátorságpróba) belóg az fickóhoz, aki természetesen rajtakapja a betörőt.

Így kezdődik kettejük barátsága. Aztán kiderül, hogy a társasházi remete William Forester, a Pulitzer-díjas író, aki egyetlen könyvet írt életében, és lassan fél évszázada él visszahúzódva, tojva a nagyvilágra.

A többi adott. Forester pátyolgatja Jamalt, egyengeti a kezdő szárnypróbálgatásait a regényírás terén, a fehérek kissé elutasító iskolájában cserébe a fiú kirobbantja Forestert az apátiából.

William Forester alakját J.D. Salinger a Zabhegyező írója inspirálta, aki maga is a filmben bemutatott remetéhez hasonlóan élte utolsó éveit.

Akárcsak a korábbi filmek, amikről itt a blogon írtam, ez is ízig-vérig irodalom-film. Meg egy kicsit apa-fiú sztori, meg fekete-fehér ellentét. Gus Van Sant a tőle megszokott egyszerű, emberközeli alkotást tett le az asztalra, amit mindig élvezet nézni a felszínre hozott őszintesége miatt.