Stephen King: Csontkollekció. Csak azért se vagyok hajlandó idetenni King bohócos könyvét. Ahhoz elég csapot nyitni a konyhában, és piros lufi száll ki onnan is. Viszont mindenképp fel kell szólalnom a novelláskötetek mellett, mert a novella méltatlanul haldokló műfaj. Itt van rögtön a  Csontkollekció finom kis gyűjteménye. 24 rövid történet. Szóval akár a nap minden órájára jut egy finomság. Egy ilyen rémmesetár olyan nekem, mintha a Meghökkentő meséket, vagy a Végtelen határokat nézném. Mindegyik egy kicsit másféle borzongás. Akad itt klasszikus nyolcvanas évekbeli horror, mint a Tutaj, kissé sci-fibe hajló térugrásos történet, a Jaunt, vagy sokak kedvence, a Köd, amikor a szupermarketben ragad pár kisvárosbeli lakos, és nem tudnak kijönni, mert a városra telepedő ködben … szörnyek vannak.

Anne Rice: Memnoch a sátán. Megintcsak nem az Interjú a vámpírral, vagy a Lestát. Inkább egy másik kedvenc Anne Rice könyvem. Az írónőtől nem könnyű olvasni. Ez nem egy habkönnyű próza, teliholdas kalandokkal. Inkább pszichikai líra az egész, amit nem mindig egyszerű megemészteni. (A Hegedű című könyve nem is ment.) Lestat persze most is szerepel, de ezúttal az útitársa Memnoch, maga az ördög. Együtt kirándulnak, mennybe és pokolba, próbálják megérteni a teremtést. Tetszett a filozófiája, a gondolatai. Inkább azoknak ajánlom, akik szépirodalmibb rémtörténetre vágynak.

Clive Barker: Korbács. Ifjúkorom egyik kedvenc meséje. Állíthatom, hogy nem rajonganék most így a dark fantasyért, ha nincs a Korbács. Már a koponyás, gyűrűs borító megfogott, és az igazán bizarr dolgok még csak ezután jöttek. Nem egy szokványos sztori. Figyeld csak: „Gyönyörű szőnyegbe szőtték világukat a Látólények, hogy elrejtőzzenek az emberek ridegsége elől. De egy liverpooli ház padlásán a szőnyeg alvó szövete váratlanul életre kel, s hosszú téli álmából feltámad az Éden csodálatos, sokdimenziós világa. Az élő szőnyeg felbomlott szálait minden gonosz fondorlat és veszély ellenére újra kell szőni, különben végpusztulás fenyegeti a tökéletes harmónia polgárait.”

Még most is beleborzongok. Ideje lenne újraolvasni.

Poe. Aki műfajt teremtett. Írhatnám a kút és az ingát. Amiben beléphetünk egy halálraítélt gondolataiba, ha valaki efféle „könnyed” kikapcsolódásra vágyik. Vagy ott van a Morgue utcai kettős gyilkosság, amiben Poe előkészítette a terepet a racionális detektívregénynek, hogy Conan Doyle úr Sherlock Holmes figurájának legyen honnan kinőni. De ha tényleg csak pár perced van olvasni, akkor hallgasd meg A holló károgását. Annál horrorversebb vers nem is kell idén rémünnepre.

Gaiman: Sandman. Hogy legyen egy kakukktojás is. Merthogy a Sandman nem könyv, hanem képregény. Persze azért a keményfedélbe burkolt eddig megjelent két kötettel testépíteni is lehetne, szóval nem egy trafikos füzetkéről beszélünk. Mr. Sandman, az álmok ura jó pár egymástól független történeten keresztül tart velünk. Az egyes tételeket Neil Gaiman szerezte, de a grafikusok cserélődtek körülötte. Így sokféle rajztechnikát csodálhatunk meg, a megannyi történetben. Az én kedvencem az, mikor az író a pincébe zárva tartja a múzsáját… meg az mikor az álmok ura fejtörőst játszik a pokol démonaival… meg a többi.

Csak az olvasólámpát hagyd égve, húzd be a függönyt, és lapozz… ha mersz.

 Ha pedig mindet olvastad, itt a tavalyi könyvajánló: