Ezt az üzenetet most kaptam. Annyira jólesett, annyira kis csodának éreztem, hogy muszáj megosztanom veletek.

"Kedves Zoltán!

Fogalmam sincs tegeződjünk, vagy se, nem tudom mennyi lehet a korkülönbség kettőnk között. Talán nem is fontos. A Képtelen történet című könyvét két hete vettem a lányomnak. Ő tizennégy, szóval nincs könnyű korban. Megrögzött kütyünyomkodó, mint a legtöbb a korosztályában. Nincs is nagyon más elfoglaltsága, ami engem persze nagyon bosszant, és nem is szoktam annyiban hagyni. Voltak már korábban is próbálkozásaim, hogy rászoktassam az olvasásra, megszerettesem vele a könyveket, de nem igazán jártam sikerrel. A Képtelen történetet könyvesboltban láttam meg, nem a facebookon, vagy máshol, és ne is kérdezze meg miért, de gondoltam teszek vele egy próbát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első napokban az ön könyve is csak úgy hevert az éjjeliszekrényén, mint a korábbi kísérletek példányai. De aztán rákapott a kishölgy. Most volt először olyan élményem, hogy mikor benéztem a szobájába, akkor nem a telefonja volt a kezében, hanem ez a regény. Négy este olvasta ki, mások talán gyorsabbak, de neki ez csúcsteljesítmény. Folyton előhozta napközben is, és mesélgette mi történik éppen. Ragozhatnám még, de csak annyit mondanék, hogy köszönöm, önnek. "