Stephen King újra egy keményvonalas krimit írt. A Later (Később?) címre keresztelt regény március elején lát napvilágot az Egyesült Államokban.

Szerencsénkre az Entertainment Weekly közölt egy exkluzív részletet:

Ime:

Stephen King: Later

(Részlet) 

Felmentünk a harmadikra, ahol a mi lakásunkon kívül akadt még további két másik a folyosó végén. Persze a miénk tetszett a legjobban. Burkett bácsi és feleség kint álltak a 3A előtt. A férfi cigarettázott, amiből már sejtettem, hogy baj van. Jóideje nem láttam bagózni, meg aztán az épületben egyébként is tilos volt. A szeme vérben forgott, a haja csapzottan állt szerteszét. Akkor persze még nem tudtam, de hivatalos titulusként a professzor dukált volna neki. Angol és európai irodalmat tanult a New York Egyetemen. Burkett néni hálóingben, csupasz talppal ácsorgott mellette. A hálóing nagyon vékony volt, jól ki tudtam venni, hogy mi rejtőzik alatta.

– Mi baj, Marty? – kérdezte anyám.

Mielőtt válasz jöhetett volna, megmutattam neki a pulykámat. Olyan szomorúnak tűnt, és én csak fel akartam vidítani, na meg azért is, mert büszke voltam az alkotásomra.

– Nézze csak, Burkett bácsi! Csináltam egy pulykát. – Az arcom elé tartottam, mert nem akartam, hogy észrevegye, amint a felesége hálóinge alatti domborulatokat vizslatom.  

De Burkett bácsi nem figyelt! Azt hiszem, nem is hallott engem.

– Tia! Szörnyű híreim vannak. Mona meghalt ma reggel.

Anya kezéből a lábai esett a táska a kéziratával, ahogy elengedte, hogy a kezét a szája elé kaphassa.

– Ó ne! Mondd, hogy ez nem igaz!

Burkett bácsi zokogni kezdett.

– Felébredt éjjel, és azt mondta szomjas. Ivott. Én visszafeküdtem aludni, és reggel ott találtam a kanapén állig húzott takaróval. Lábujjhegyen mentem ki a konyhába, és feldobtam egy kávét, mert azt hittem, hogy annak az illata majd fel… majd felébreszti.

Aztán teljesen összetört. Anya megölelte, úgy ahogy engem ölelt, mikor fájt valamim. Bár Burkett bácsit száz évesnek láttam, és csak később jöttem rá, hogy hetvennégy volt akkoriban.

Ezután Burkett néni felém fordult. Kicsit nehezen értettem, mit is mond.

– A pulykák nem zöldek, James.

– Hát az enyém az! – vágtam rá.

Anyám még mindig a férjét karolgatta. Nem hallották sem Burkett nénit, sem az én szavaim, mert felnőttes dolgokat csináltak. A férfi bőgött, anyám pátyolgatta.

Azután Burkett úr azt mondta:

– Felhívtam doktor Allent, aki el is jött, és azt mondta, szívmegállója lett. – Vagy valami ilyesmit mondott, nagyon sírt, nehezen értettem. – Hívta a temetkezésieket, akik elvitték. Nem tudom, mit fogok csinálni nélküle.

– A férjem le fogja égetni anyukád haját a cigijével, ha nem vigyáz – mondta Burkett néni.

Így is lett. Éreztem a megpörkölődött hajat. Fodrászüzlet-szag lett. Anya persze nem akarta megbántani, így nem mondott semmit, csak elengedte, elvette a cigijét, a padlóra dobta, majd eltaposta. Azt gondoltam, ez gusztustalan dolog, mármint a szemetelés, de nem mondtam semmit. Azt már kezdtem sejteni, hogy ez egy különleges helyzet.

Azt is értettem, hogy jobb ha nem szólok sem Burkett nénihez, sem a férjéhez. A hozzám hasonló kölykök érzik a viselkedés alapjait, ha megvan a minimális sütnivalójuk. Tudunk, kérni, köszönni, csukott szájjal rágózni és nem lóbálni a virslinket nyilvános helyen. Azt is meg kellett tanulnom, hogy nem beszélünk a holtakhoz, miközben az élő rokonaik ott állnak mellettünk. Az a kurta kis párbeszéd csak azért esett meg köztem és Burkett néni közt, mert az első percekben még nem sejtettem, hogy a hölgy halott.

Később persze már könnyebben meg tudtam mondani, ki él és ki halott, de akkoriban még csak tanultam a dolgot. Csak a hálóingén láttam keresztül, a halott nőn nem. A holtak olyanok, mint az élők, kivéve, hogy folyton azt a ruhát viselik, amiben meghaltak.

Eközben Burkett bácsi megint felemlegette a szomorú eseményeket. Azt mondta anyámnak, hogy a padlón ült a kanapé mellett, és fogta a felesége kezét, míg a doktor megvizsgálta, és a hullaszállítók megérkeztek.

– Átsegítettem. – Éppen ezt mondta. Nem is értettem, míg anya később meg nem magyarázta, mit jelent ez.

– Eltűntek a gyűrűi – mondta férfi a könnyeivel küszködve. – Az esküvői, és az eljegyzési is, amelyikben az a nagy gyémánt volt. Kerestem az éjjeliszekrényén, ahová tenni szokta, mikor azzal a borzalmas szagú krémmel kente a kezét.

– Tényleg büdös – egyezett bele Burkett néni. – Gyapjúzsír. Birkabőrből nyerik ki, de tényleg segít.

Hümmögtem, hogy értem, de nem szóltam semmit. 

– … és a kád mellett is, mert néha ottfelejtette őket. Mindenhol kerestem.

– Majd meglesznek – nyugtatta anya, és most, hogy haját biztonságban tudta, újra átkarolta a férfit. – Majd meglesznek, Marty. Ne aggódj emiatt!

– Istenem, máris hiányzik! Nagyon hiányzik!

Burkett néni összecsapta a tenyerét.

– Nem adok neki hat hetet, és máris elhívja Dolores Magowant vacsorára.

A férje tovább zokogott, anya pedig tovább csitítgatta, ahogy engem is szokott, mikor lehorzsolom a térdem, vagy amikor teát akartam csinálni, és leforráztam magam. Míg ők ketten zajongtak, én megengedtem pár halk szót.

– Hol vannak a gyűrűi, Burkett néni?

Mikor halottak, akkor igazat mondanak. Ezt hat évesen még nem tudtam, csak azt feltételeztem, hogy a felnőttek, legyenek élők, vagy holtak, mindig az igazat mondják. Na persze akkoriban még Hamupipőke is egy valódi lány.  

– Felső polc, a gardrób szekrényben – mondta. – Egészen hátul. A jegyzettömbök mögött.

– Miért éppen ott? – kérdeztem, és anya gyanakvón felém pillantott. Az ő szemszögéből az üres folyosóval beszélgettem. Bár azt hiszem, már akkor is sejtette, hogy más vagyok, mint a többi kölyök. Azok után, ami a Central Parkban történt – ami be kellett ismernem, nem sikerült túl jól – hallottam ahogy egy szerkesztő barátjának azt mondja rólam: kótyagos. Ami persze halálra rémített, mert azt hittem, az valami betegség.

– Fogalmam sincs – válaszolta Burkett néni. – Hallottad, infarktusom volt. A gondolataim vérbe fulladtak.

A gondolataim vérbe fulladtak. Ezt mondta. Sosem felejtem el.

Anya meghívta Burkett bácsit a lakásunkban egy csésze teára, vagy valami „erősebbre”. Ő azonban nemet mondott, azzal a kifogással, hogy inkább tovább keresi a gyűrűket. Azt viszont elfogadta, hogy anya rendeljen neki kínai kaját. Azt mondta: Köszönöm, Tia.

Anya azt válaszolta, hogy „nada”, ami az „ja, ja, ja”, vagy a „oké, oké, oké” megfelelőjeként használt. Aztán azt ígérte, hat körül áthozzuk a lakásához a kaját, hacsak nem akar nálunk enni, ahol szívesen látjuk. Burkett bácsi azt választotta, hogy mi együnk vele. Náluk. Így mondta, mintha Burkett néni még mindig élne, pedig nem így volt annak ellenére, hogy ő is ott ácsorgott velünk.

– Addig talán a gyűrűk is meglesznek – mondta anya. Megfogta a kezem. – Gyerünk, Jamie! Később visszajövünk, de most hagyjuk Burkett bácsit egy kicsit magára.

Burkett néni még hozzátette:

– A pulykák nem zöldek, Jamie. És az a vacak nem is néz ki pulykának. Inkább csak egy pacni, amibe kezeket szúrtak. Nem vagy egy Rembrandt.

A holtak igazat szólnak. Amivel nincs is gond, ha jó kérdést tudsz nekik feltenni. De készülj fel, hogy az igazság néha szívás.

Éppen kezdtem utálni a nénit a pulykabecsmérlésért, de ekkor ő is sírva fakadt, ezért nem tudtam rendesen haragudni rá.

A férje felé fordult, és azt mondta:

– Ki fog most figyelni, hogy a slicced felhúzd? Dolores Magowan? Majd ha a disznók csókolóznak! – Megpuszilta a férje arcát, vagy legalábbis odahajolt, és próbált úgy tenni. – Szeretlek, Marty! Még mindig.

Burkett bácsi felemelte a kezét, és megvakarta az arcát, ott ahol felesége szellemajkai érintették, mintha viszketett volna ott neki.

Azt hiszem, ő így érezhette.

...

forrás:

https://ew.com/books/stephen-king-later-excerpt/