Azok akik olvashatták A szolgálólány meséjét 1985-ben a megjelenésekor, emlékezhetnek a sokkra, amit a klausztrofóbikusan pontos, vészjósló regény kifejtett. A megszületőben lévő Gileádi Köztársaság minden aberráltságával, hidegen logikus megszorításával elég távol állt az akkori világtól, hogy megrázzon, de mégis elég közel, hogy felrázzon.

A történet nemhogy vesztett volna az aktualitásából, de rémísztő képe még naprakészebb, mint valaha. A keresztény értékrend, és világkép egyértelműben virágzik az Egyesült államokban, a világ más részein is. Úgy érezhetjük, hogy a szaporodás, a nők teste fókuszba került egyes kormányoknál. Donald Trumpot vonták már párhuzamba a regénybéli Waterford parancsnokkal, azzal a kitétellel, hogy az elnök kevésbé jóképű. Ráadásul követőinek kántálása olykor rímel Lydia néni és a szolgálólányainak vádló ordítására, mikor egy társukat kell megbélyegezni.

A történelem tehát megkívánja, hogy a szolgálólányok történetének végére pillantsunk, csakúgy, mint a 35 év alatt összegyűlt rajongók akarata. A folytatást tehát úgy várja mindenki, akárcsak a szolgálólány újszülött gyermekét. Szóval, ha egy író igazolhatja a regény folytatásának létjogosultságát, akkor Margaret Atwoodnak akad elég indítéka.

Így született meg egy híres disztópia folytatása. A Testamentumok.

15 évvel az utolsó regény cselekménye után járunk. Atwood ügyesen átugorja a TV sorozatot, hagyva elegendő helyet annak a terjeszkedésre, akár több évadra is. Mindössze egyetlen fontos momentumot véve át onnan. Nicole-t, Waterford parancsnok „gyermekét”, akiről mind tudjuk, hogy a család söfőrjének Nick-nek a gyermeke. Nicole-t Kanadába csempészték, és azóta a főbb szereplők egyike sem látta.   

Gileádban nem lett jobb a helyzet. A szolgálólányok földalatti szervezkedése további szökésekhez vezet, kémek nyomoznak az eltűnt Nicole után, a gyermek puszta létéből is politikai fegyvert kovácsolva Gileád számára.

Az új regényt három különböző női hang meséli el. Az első nem másé, mint a rettegett Lydia nénié. Ő titokban írja az emlékiratait. „Hogy tanulj belőle, kedves ismeretlen olvasóm.”  A második Agnes, egy fiatal nő, aki Gileádban nőtt fel, és éppen hozzáment egy parancsnokhoz. A harmadik Daisy egy rosszéletű tinédzser, aki Kanadában él, két emberrel, akik a szüleinek mondják magukat. Valami azonban mégsincs rendben. Úgy érzi magát, mintha nem teljesen odavaló lenne.

Ezeknek a nőknek egymáshoz, és Gileádhoz fűződő viszonya ami az első száz oldalt meghatározza a könyvben. Daisy már az első oldalakon rájön, hogy csalás áldozata lett, apja és anyja nem azok, akinek mondják magukat. Agnes felfedezi az emlékeit hatéves kora előttről, mikor valakivel kézenfogva menekül egy erdőn keresztül. Lydia néni pedig azon tudás őrzője, amit sem a két másik nő – és velük együtt mi sem sejtünk. Az írónő deklarálja, hogy a tudás hatalom, de a későbbi oldalakon még meg kell tapasztalnunk, hogy Lydia néni ezt a tudás jóra, vagy rosszra használja fel.

Ezután pedig megkezdhetjük, szellemes ámde kellemetlen utazásunkat egyenesen Gileád sötét szívébe. Válaszokat kapunk az olvasókban már régóta érlelődő kérdésekre. Például, miért érzi úgy Lydia néni, hogy szembe kell fordulva a női nemmel, aminek ő is része, miért akar csatlakozni egy elnyomó rezsimhez. Végre megkapjuk az ő háttérsztoriját is. Ezzel együtt pedig új részletek kerülnek napvilágra Gileád működéséről, és újfent megtapasztalhatjuk, hogy az erényes külső alatt rothadás virágzik. 

Ami meglepő a rettenetesen sötét dolgok ellenére (Nem tudok szabadulni Atwood prózájának azon részétől, mikor egy pedofil fogorvos, egy serdülő gyermek mellét markolja „Keze olyan volt, akár egy nagyra nőtt rák”), hogy a történet végkimenetele pozitív. Talán Atwood úgy gondolja, hogy lejárt Gileád ideje, vagy csak megsajnálta szereplőit és boldog véget szeretne rájuk hagyni. A testamentumoknak egy kicsit olyan íze van, mintha gyógyszer lenne A szolgálólány meséjére.

Ahol az első könyv tömör, ködös kétségbeesése és sötétsége volt, ott most lassanként fényt látunk felgyúlni. Az első könyv végén June-t egy furgonba lökték, ami éppúgy jelenthette számára a kezdetet és a véget is. Most lehet némi Shakespeare utánérzésünk, hogy végül minden jól fog végződni. Nemcsak a rosszfiúk kapják meg méltó megtorlásukat, de a jó is győzedelmeskedik, joggal érezhetjük, hogy happy end felé robogunk.

Ez persze okozhat némi csalódást. Persze az új könyv is, vad és dühös, haragszik Istenre, a fenevad férfiakra. Kétség sem marad afelől, hogy Atwood csúcsformában van. De mégis marad hiányérzet.

Gileád hihetősége talán abban rejlett, hogy Atwood korábban néhány részletet homályban hagyott. A bútorok, az ételek, ruhák, mint aprólékosan leírásra kerültek, de azon kívül, a világ egészéről nem tudtunk meg mindent. A fikció ereje a varázslatban rejlik. Atwood keze alatt életre kelő szövegben pedig Gileád nem is szorul több magyarázatra. Mind elhittük. Hogy miért teszi Lydia néni azokat a dolgokat, amit tesz? Hát mert a rettenetes diktatúrák sosem szenvedtek hiányt hóérokban.

A másik probléma, az szöveg érzelemmentessége. A Testamentumokban amit látunk, azt kapjuk. Nincsen árnyaltság, komplexitás. Nincs semmi az olvasóra bízva, hogy ő képzeljen el egy részletet. Minden feláldozódott a történet oltárán. A visszaemlékezős struktúra sem segít ezen. A szolgálólány meséje jelenidejű prózában íródott, és nem tudtuk mi fog történni a következő oldalon. De itt, mivel mindhárom elbeszélőnk szemtanuként írja le az eseményeket, és már túl vagyunk a kríziseken, az izgalom kissé alábbhagy.

Talán ezért is nehéz együttérezni ezekkel a szereplőkkel. Furcsa hiányossága ez egy olyan kötetnek, ami a családok szétválasztásának fájdalmáról szól. Az egész valahogy arra jelenetre emlékeztet  A szolgálólány meséjéből, mikor June a gyermekének fényképét nézi, és nem érzi kettejük között a kapcsolatot. Végül pedig megbánja, hogy megnézte egyáltalán a képet. Bizonyára egyetlen anya sem gondolná ezt így.

Margarte Atwood szándéka újfent az, hogy felrázzon minket, és próbára tegyen. Hideg és részletes képzeletét hívja segítségül erre a próbatételre. Újra szembe kell hát néznünk mérgező világunkkal. De hagy vajon elegendő helyet az olvasóinak? Nekem megvan a magam tesztje, hogy valóban jó fikciós regényt olvasok-e. Újra olvasom a könyvet, életem egy későbbi szakaszában. Ha a regény új árnyakat növeszt, új színeket fest, ha velem együtt növekszik, akkor kétségkívül műremekkel állunk szemben.

A szolgálólány meséje fényesen megfelelt ezen a teszten. A széles látószögével, az elmosódott körvonalaival, angyalaival, démonaival. A Testamentumok határozottsága már csupán elmondja, hogy mit kell gondolnunk.

A könyv Október 10-én jelenik Magyarországon

Forrás: theguardian.com