„Nincs időm olvasni”, mondta egy hang a pult túloldaláról. Visszatette a könyvet, és elballagott a szürkeségbe. Csak néztem utána, akartam valami bíztatót mondani, de nem volt mit. Pedig pontosan tudom, hogy miről beszél. Valami elveszett, valami odalett.

Más lett a világ, ezt érezzük mind. Csak magunknak sem tudjuk elmondani, hogy mi történt pontosan. Most nem az elcsépelt dolgokról akarok szólni, mint a szupermarket házhozszállítás, parkoló-app, vagy a sztrímingelt filmfolyás. Az élet íze lett más. Minden telement zajjal, harccal, bajjal. Nincs idő megállni. A fejünk jelszavakkal, pin-kódokkal lett tele. Orwell talán tévedett, és a nagy testvér nem homályban tart, hanem bazári majomként üti a tamtamot, nehogy meghallj egy fontos szót a huszonegyedik század kakofóniájában. Az Ördög nem ad esélyt, hogy megszökj egy másik világba. Ne olvass, ne ábrándozz! Még a végén erőt nyersz valamiből, és akkor aztán hogy fogsz kiégni? Mi? Hogyan gyarapodik akkor az élőholtak serege? Haver, nem szeretnél egy könnyed szívrohamot, mielőtt rákanyarodunk az élet nagy csattanójára.

Hazamentem. Megírtam ezeket a sorokat, majd lehámoztam magamról az órát, a telefont, a számítógépet. Megfogtam elmém kapuját, és becsaptam az ajtót, mint az Isten Lucifer előtt. Még a lakatot is rányomtam. Harcolni akartam, fogcsikorgatva visszaszerezni egy órát, néhány percet, mikor úgy élek, ahogy rég. Mikor magam vagyok.

Hosszú percekbe telt, mire csillapodott a düh, és megérkezett a béke. Nem könnyű, ki kellett várni, de végre körbevett a csönd. Olyan volt, akár egy jó takaró. Egy mesemintás még gyerekkoromból. Magamra húztam, belebújtam. Többé már nem keseregtem azon, hogy harcos meditációval kell elérni azt, ami egykor alanyi jogon járt, amit megkaptunk nap, mint nap.

Vártam, hogy kitisztuljon a fejem, hogy igazán természetes legyen ez a némaság. És akkor elérkezettnek láttam az időt, hogy megtegyem. Hogy a csukott ajtó résén át beengedjek valami szépet.

Leültem egy fa alá, kinyitottam a könyvet, és már itt sem voltam.