Az irodalom már számtalanszor bemerészkedett a vírusok birodalmába,

hogy megmutassa nekünk azt a világot, ami sajnos a mára a valóságunkká vált.

Lássunk, hát néhány kötetet, amivel jól lehet mulatni a karanténban töltött időt.

Joe Hill : Spóra

Nyitásnak egy biológiától kissé elrugaszkodott regény. Stephen King fiának tollából.

Amerikában ismeretlen eredetű járvány tör ki: egy spóra hatására a betegeket aranyszínű és fekete foltok, tetoválásszerű „sárkánypikkelyek” kezdik ellepni, majd egyszer csak, hosszú idő után, felgyulladnak. A spontán öngyulladásra nincs ellenszer, akin megjelennek a foltok, az el fog égni.
A regény főhőse Harper, egy kórházi ápolónő, aki betegek százait látta elpusztulni, ezért megállapodnak a férjével, hogy ha megbetegszik, öngyilkos lesz. De amikor kiderül, hogy ő is megfertőződött, már terhes, és mindenképpen ki akarja hordani a magzatot, még mielőtt elégne, hiszen tudja, hogy sok esetben más fertőzött nők is ép, egészséges gyermeknek adtak életet.

Stephen King : végítélet

Jöjjön az apuka is, aki a rémísztő irodalom minden vállfajába beleártotta már magát munkássága évtizedei alatt. A Végítélet az egyik nagy eposza.

A ​történelem nem szűkölködött tragikus eseményekben: mindent elsöprő árvizek, pusztító tűzvészek, határokat nem ismerő járványok tizedelték az emberiséget. Ám minden elemi csapásnál nagyobb fenyegetést jelent önmaga számára az ember. A tudomány és a technika fejlődésével már-már tökélyre fejlesztette a pusztítás eszközeit, s szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb kicsúszik a kezéből az ellenőrzés. Visszaélt tudásával és hatalmával, megérett a bűnhődésre…
…valahol a kaliforniai sivatag mélyén, egy titkos katonai laboratóriumban üzemzavar támad, s elszabadul egy gyilkos vírus. Iszonyatos sebességgel tarol végig az országon, tömegesen hullanak az emberek. Ám ismeretlen okból néhányuk szervezete ellenáll a szörnyű kórnak, épségben vészelik át a járványt.

Robin Cook :Járvány

Végezetül jöjjön az orvoskrimi mestere, aki nem maradhatott ki. A Járvány című kötetáből forgatták a Vírus című filmet Dustin Hoffmannal a kilencvenes években.

John ​Nordyke, a Yale egyetem huszonegy éves biológia szakos hallgatója hajnalban ébred egy zaire-i falu szélén, Bumbától északra. Megfordult izzadságtól nyirkos hálózsákjában… Nyugtalanul aludt; ahogy föltápászkodott, gyöngének érezte magát, szédült. Határozottan
rosszabbul volt, mint előző este… Maláriám van, gondolta, bár megelőzésül gondosan szedte a klorokinolin-foszfátot… Bizonytalan léptekkel bement a faluba, és érdeklődött, hol találja a legközelebbi klinikát. Egy vándorlelkésztől megtudta, hogy a néhány kilométerre keletre fekvő városkában, Yambukuban működik egy belga missziós kórház…" Az amerikai fiatalembernek azonban nem maláriája volt: a titokzatos Ebola-kór végzett vele. Hasonló sorsra jut több más beteg is, de nem az elmaradott trópusi tájakon, hanem az Egyesült Államok legmodernebb nagyvárosaiban, sőt: legkorszerűbb klinikáin. Az egyre dühödtebben tomboló, rejtélyes járvány megfékezésére a legkiválóbb szaktekintélyek fognak össze: orvosprofesszorok, biológusok,
járványkutatók.

Jó olvasást!

Csak semmi pánik!

Minden elmondatott már? Minden történetünk visszaköszön ezer másikban? Igaz is, meg nem is. A sztoritípusokat számba vevő sorozatunk következő darabja a transzformáció, vagy szebb magyarsággal: a belső változás.

Sztoritípusok – 4. Belső változás

A felnőtté válás típushoz hasonlóan ez is az ember belső változására fókuszál, viszont azzal a különbséggel, hogy nem a gyermek-felnőtt átmenet problémáira teszi a hangsúlyt, hanem inkább a felnőttkor változásaira.

A történet azon az alapokon nyugszik, hogy a főszereplőnek el kell viselnie egy életkrízist, ami kizökkenti őket a korábbi életéből.

Néhány klasszikus krízis: Háború vagy harc; válás, esetleg más családi bonyodalmak; erőszakos cselekedettel szembesülés; haláleset egy szertett személynél; bármi új tudás megtapasztalása.

A szerkezet:

1. fázis: Egy incidens, ami változást hoz a főhősünk életébe. Mielőtt bekövetkezne, az írónak meg kell ismertetnie az olvasóval a főszereplő változás előtti személyiségét.

Azután jöhet a törés. Új és kemény leckéket kell a főszereplőnknek megtanulnia, döntéseket hoznia, olyan dolgokat látni, amelyeknek létezéséről korábban nem tudott.

2. fázis: Az átalakulást kiváltó esemény hatását kell részletesen bemutatni. Felbukkanhatnak végre a karakter olyan személyiségjegyei, amik eddig rejtve maradtak.
3. fázis: Következhetnek a személyiségváltozás fejezetei. Ezeket leggyakrabban újabb kríziseken, traumákon keresztül kell bemutatni. A megtanult leckék gyakran nem azok, amiknek a főhős először látja őket. Sőt, számos esetben rejtve maradnak, vagy váratlanul következnek be. Az illúzió szertefoszlik, a valóság szétrombolja a fantáziát.

A történet általában azzal záródik, hogy protagonistánk megérti a problémát, és ezáltal az életet is. Mássá válik, megtörténik az értékrendi eltolódás, a személyiség-transzformáció.

Ez a sztoritípus különösen fontos. Ha nem is önmagában belső transzformációs regényt írunk, a legtöbb más sztoritípus is operál a szereplő változásával. A modern olvasói igények elvárják ezt. Talán csak a kalandregény és néhány más altípus lehet kivétel.

Néhány tipikus megjelenés:

Az önző, énközpontú fickó (vagy hölgy) megtanulja, hogy másokat helyezzen maga elé. A nő (vagy férfi), aki pénzért házasodott meggondolja magát, és szerelemből újraházasodik. A törtető karrierista, hajlandó visszalépni, hogy többet legyen a családjával. A megkeseredett öreg fickó összebarátkozik egy fiatalemberrel, és beengedi az életébe. Az Ezeréves Sólyom független pilótája csapatjátékos lesz egy jó ügy érdekében.

Szeretjük ha a karakter változik. Arra a változásra emlékeztet minket, mikor mi, az olvasók is változtunk. Azt a szomorú de mégis felszabadító időszakot éljük újra, mikor elhagyunk egy régi utat, és rálépünk egy újra. Megkezdjük az utazás új szakaszát, ahol új értékek, nehézségek, örömök várnak.

A változás azonban kétélű dolog. A pozitív, happy endre hajtó könyvek szereplői előnyükre változnak, tökéletesednek, jobb emberek lesznek.

Úgy illik, hogy másik végletről is ejtsünk szót. A tragikus hősökről. A szerkesztők óvva intik a kezdő írót a tragédiáktól, mert rettegnek a rossz eladásoktól. Számos esetben született már klasszikus. Gondoljunk csak a Legyek ura gyerekszereplői közül a rossz útra tértekre. Orwell 1984 – című regényének főszereplőjére, Winstonra, akit megtörtek, és megtanulta szeretni a Nagy testvért, vagy Anakin Skywalkerre, aki engedett a sötét oldal delejes csábításának. Nem utolsó sorban ott van Gollam/Szméagol, akit szintén gonosszá tettek a vágyai.

A belső változás típusú történetekben természetesen sok pszichológiai potenciál van, és mint korábban írtam, a legtöbb más történettípusban is gyakran használt beépülő elem. Nagyon kevés olyan szereplő van, akinek elnézzük, hogy ne változzon. Nekik legalább Forest Gumpnak, vagy Indiana Jonesnak kell lennie.

Példák a világirodalomból: Joseph Heller: A 22-es csapdája. Robert Louis Stevenson. Dr. Jekyll és Mr. Hyde

Jó olvasást, jó írást, jó változást!

Ez is egy örökzöld sztoritípus. A gyermekkor felnőttkor átmenete, változása, törése valószínűleg mindig is témája lesz az embernek.

A növekedés során az ifjú leány, vagy fiú megtanulja az élet alapvető leckéit. Érzelmileg viharos időszakában, a végletek közt őrlődik.  Elveszik, megtalálja magát, kríziseket él át, átesik az első szerelmen, esetleg szerelmi csalódáson. Végül megtalálja a helyét a világban.

Érdekes kontraszt, hogy miközben az élet nehézségeit kapja szembe, az esetek többségében az ilyesfajta irodalom pozitív végkicsengésű.

Első és legfontosabb mérföldköve a krízis, ami kiváltja a felnőtté válás folyamatát. Ez általában egy súlyosabb krízis, trauma. Lehet családból kiszakadás, szülő halála.

Az út során fontos, hogy szimpátiát keltsünk a szereplőnk iránt az olvasóban.

A fejlődés stációi legyenek lépésekre bontottak. Ne akarjunk rögtön felnőtt-gyermeket írni. Legyenek meg a gyerekségei, amit vagy elveszt a harcokban, vagy sikerül átörökítenie felnőtt korára.

Általánosan használt elem legalább egy erős mentorfigura. Egyes regények több mentort használnak egyes fejezetekhez, „életfázisokhoz”, de gyakoribb az egy karakter használata, aki jótanácsokkal láthatja el szereplőnket.

Híres mentorok: Obi van Kenobi Luke Skwalker mentora a Csillgok Háborújában, Matula bácsi Tutajos nevelője, Karak pedig Vuk vigyázója.

Legalább egy, de olykor több szociális probléma is megjelenik a történetben. Ezek lehetnek a rasszizmus, korkülönbség, nőgyűlölet, osztálykülönbség.

Egy fenyegetés, vagy közelgő veszély, ami feszítetté teszi a cselekményt, ha nem is fizikailag, de a főszereplő pszichéjére tekintve mindenképp.

Legalább egy hazug, vagy áruló, akiben szereplőnk hisz, de végül csalódnia kell. Elvégre a felnőtté válás története a legtöbbször a naivitás elvesztése, az pedig csalódással érhető el.

Az ifjú felnőttünknek is kell egy cél, amit hajszolhat a történet során. Az ilyen típusú regények szereplői jellemzően nem anyagi dolgokat hajszolnak, hanem a vágyaik vezérlik őket.

A főszereplőnk nem olyannak látja a világot, amilyen, hanem amilyennek látni szeretné.

Vágyai elérésének útján a főszereplő változik, ahogy megtanulja, hogyan érheti el a célját. A konfliktus külsőleg és belsőleg is zajlik benne, míg végül a fiatalunk elnyeri azt a formáját, amivel elérheti célját.

A változás egyfajta gyorsulásként van jelen, és természetesen sokkal gyorsabban zajlik, mint a való életben. A regény, sztori tempója azonban egyre gyorsul a végkifejlet felé.

Példák: Fekete István: Tüskevár; Jerome Salinger: Zabhegyező, Mark Twain: Huckleberry Finn.

Jó olvasást, jó írást mindenkinek.

Korábbi műhelyek:

https://benyakzoltan.blog.hu/2020/01/18/konyvmuhely_sztoritipusok_1_a_kereses

https://benyakzoltan.blog.hu/2020/01/25/konyvmuhely_sztoritipusok_2_a_kaland

A kalandtörténetek a mesék meghosszabbításai, kiterjesztései, olykor komolyabban, máskor komolytalanabbul elmesélve. A korábban leírt kereső történetek inkább inkább valamiféle eszmeiséget, belső tulajdonságot követnek, a kalandsztorikat gyakran csak az választja el tőlük, hogy itt hőseink anyagiasabbak. Kincsek, nők, hatalom, és sok-sok pénz.

Mellékszálként legtöbbször szerelemi vonalat használnak az írók.

A történet felépítése epizódszerű. Az egyes kalandok, külön fejezetekben kapnak helyet. A függővég azonban már a korai kalandregényekben is jelen volt, és használata majdhogynem kötelező, ha meg akarjuk tartani az olvasót az utolsó oldalig.

Míg a kereső történetekben a főszereplőnk erkölcsi tanulságot von le, átalakul  a történet végére, addig itt a kalandregényeknél nem feltétlenül van így. A szereplőnk gyakran ugyanúgy fejezi be a kalandot, ahogy elkezdte, legfeljebb a zsebe van tele. Egy Indiana Jones történetben Jones professzor nem lesz gyökeresen más ember, mint mielőtt a Frigyláda nyomába indult volna.

Mivel a történet vége így könnyebben nyitva tartható, az ilyen típusú sztorik gyakran jelennek meg folytatásokban.

Kivitelezésében természetesen elkülöníthetünk felnőtt és gyerek kategóriákat. Robert E. Howard Conan történetei tipikusan felnőtteknek szánt mesék, kellő horrorral, vérrel, fűszerezve. Míg Robert Luis Stevenson: Kincse szigete remek példa az ifjúsági irodalomra.

A kalandsztorik is gyakran házasodnak más műfajokkal. Mint például háborús történetekkel (Kelly hősei?), krimikkel, kémtörténetekkel, Robinson típusú kalandokkal.

Főszereplőnk nem feltétlenül hivatásos kalandor. Gyakran esnek a kalandok csapdájába átlagemberek, akikkel az olvasó könnyebben is tud szimpatizálni. A lényeg, hogy a kaland kimozdítsa őket a szokásos életvitelükből, fizikai veszélynek tegye ki őket, és jellemzően gyors sodrásban mozgassa előre a szereplőket.

A hős, szinte sosem egyedül vág neki a kalandnak. Segítőinek száma fontos kérdés történetíráskor. Mind olvastunk olyan könyveket, amiben írói túlkapás volt, és túl sok szereplőt tolakodott a lapokon. Az írónak annyit kell markolni, amit meg tud tartani, és bemutatni. Ha a szereplő csak egy név a lapon, és pár odavetett sor, akkor az olvasó nem kezd érdeklődni iránta, nem alakul ki rokonszenv, vagy ellenszenv, a szereplő érdektelenné válik.

Példák: Alexandre Duma: A három testőr. Emilio Saligari:A fekete kalóz

Minden megíratott, minden szót elmondtak, minden történetet láttunk és olvastunk már. A történetmesélésnek hagyományai vannak, formulái, Shakespeare-től Michael Bay-ig.  Ezeket lehet elfogadni, és felrúgni. Tény azonban, hogy ha ki akarjuk forgatni őket, nem árt előbb megismerni ezeket az alapformulákat.

Ebben a cikksorozatban igyekszem összeszedni a könyvszerető olvasóknak, és a kezdő tollforgatóknak, hogy milyen alaptípusok vannak.

Lássuk hát!

Sztoritípusok – 1. A keresés

A főszereplőnk itt alapvetően egy jól meghatározott célt keres. Ez lehet, egy személy, egy számára fontos tárgy, vagy egy hely.  A keresésben erősen motivált szereplőre van szükségünk. A motiváció bemutatásában aprólékosan, hitelesen kell eljárni, kerülni az ad hoc dolgokat. A motiválatlan hős elveszettnek tűnhet. A keresés sikerességétől függhet a saját, vagy szerette élete, esetleg nagy tömegek sorsa. Mivel a hősünk áll az előtérben, gondos, aprólékos jellemmel kell felruházni. Ennek a sztoriszerkezetnek az előnye, hogy mozgatja a szereplőt, tehát alkalmas a világának bemutatására a hős utazásán keresztül. Továbbá „súlyosabb” irodalom is kerekíthető belőle, ha a „kincset” behelyettesítjük egy alapvető emberi értékkel, vagy egyetemes dologgal. A Kincs lehet tudás, boldogság, megváltás, emlékek.

A kiindulási alap általában az otthon. Főszereplőnk itt még „naív”. Szükségünk van egy utazást, indulást kiváltó eseményre.

Útra keléskor csatlakozik hozzá egy útitárs, barát, aki segít a hősünket úton tartani, és nem elveszteni a célt. Don Quijote-nak ilyen Sancho Pansa, Frodónak Samu.

Útközben hősünk jelleme próbára tétetik, gyarapszik tudásban felnő a feladathoz.

Végkifejlet szempontjából létezhet optimista és pesszimista lezárás is. Az elsőben értelemszerűen a hős eléri a célját, a másodikban kudarcot vall, vagy testi vagy lelki megsemmisülésben végzi be.

A kereső történetek rendszerint sok szereplővel dolgoznak, akik párbeszédekben ütköztetik gondolataikat. Nélkülük unalmassá, túlságosan bensőségessé válik az utazás. Az útitárson kívül rendszerint felbukkan az öreg bölcs, aki segít csüggedt hősünknek továbbhaladni az útján.

Továbbá a hős megkísértése szintén része szokott lenni a kalandnak, ami kiváló alap, hogy a már említett megmérettetést megírjuk.

A kereső sztoritípus számos helyen tud kapcsolódni más alaptípusokhoz. Azok elemei könnyen átemelhetők ide.

Példák: Odüsszeusz a hazavezető utat keresi. Don Quijote a lovagkor erényeit, romantikáját akarja megtalálni.

2020 a képregényművészetben egy különleges dologgal kezdődik. Most gördült le a nyomdagépekről a Hellboy – Winter Special száma a Dark Horse kiadótól. A történetet most is, mint általában Mike Mignola írta, a rajzok azonban egy magyar kézből kerültek a lapokra. László Márkkal beszélgettünk. 

Mondanál pár szót magadról? 

Heló, László Márk vagyok, 1990-ben születtem Budapesten. Egy rövid átmeneti időszakot leszámítva, amíg szakács, paleontológus, illetve videotékás szerettem volna lenni, egész életemben tudtam, hogy a rajzolással akarok foglalkozni.   

Honnan a jött a képregények szeretete? Mi volt az első, ami megfogott, és mi fogott meg benne?

Úgy emlékszem, hogy kiskoromban elég sokat betegeskedtem, sok emlékem van arról, hogy várótermekben ülök anyukámmal. Ilyenkor, gondolom amolyan vigaszdíjként mindig kaptam valami képes újságot, pörgött a Dörmögő Dömötör, Donald Kacsa, Garfield, stb. Aztán ahogy egyre idősebb lettem, úgy fordult az érdeklődésem lassan a Tini Nindzsa Teknőcök és a Pókember felé. Az egyik legmeghatározóbb emlékem amikor valamelyik balatoni strandon megkaptam a Lobo/Maszk crossover első számát, amit Doug Mahnke rajzolt. Akkor láttam először az átlagnál részletesebb, realisztikusabb ábrázolást, meg olyan rajzokat, amiből nagyon sütött, hogy aki rajzolta, az megszállottan imádta csinálni az egészet. Ebben volt valami, amivel nagyon tudtam azonosulni, és rögtön rajzolni támadt tőle kedvem nekem is. Utána ezen a vonalon maradva hamar jött a Spawn, meg a Mad magazin, amiket olvasva elkezdtem gyártani a saját bénácska képregény-kezdeményeimet. 

Te hogy látod a magyarországi képregény-műfajt? Szerinted is érzékelhető fellendülés az utóbbi években? Az Államokban is van ilyen trend?

Az a fellendülés, ami az elmúlt 4-5 évben Magyarországon elkezdődött, mindenképpen nagyon bíztató. Gyerekkoromban, de még pár éve is, elképzelhetetlennek tűnt, hogy megjelenjen itthon bármi a Pókember-Batman-Mozaik tengelyen túlról, most meg kis túlzással lassan ott tartunk, mint Franciaországban, hogy egy csomó tök jó, kevésbé mainstream cím is kapható hazai nyelven, jó minőségben. Összességében nézve nem túl pozitív a véleményem a képregényes mozifilmekről, de ez az előbb említett jelenség tuti ezeknek az egyik áldásos mellékhatása. Hazai címek közül is egyre több olyan alkotás jelenik meg, ami már nem hordja magán olyan látványosan a műfaji gyerekcipellőt, ami tök jó tendencia. 

Ha jól tudom Hellboy esetében a rajz fázis volt a tiéd? Hogy képzelje el a halandó, mennyi időt kell dolgozni egy képregényoldalon neked, és mennyit dolgoztál az egész füzeten.

Igen, a Hellboy esetében a történeteket mindig Mike Mignola írja, és a rajz fázis van kiadva más alkotóknak. Szerencsére meglepően sok időm volt a dologhoz, áprilisban kaptam meg a scriptet, és szeptemberben volt a leadás. Ez szokatlanul soknak számít a szakmában, általában nincs idő lacafacázni, a mostani melóm esetében például szinte minden ébren töltött órámat rajzolással kell töltenem, hogy ne csússzak el. De Mignola elég laza arcnak tűnik, szóval neki hála, volt egy egész bő nyaram, hogy felkészüljek és megrajzoljam a sztorit. Ebből végül az lett, hogy egész nyáron csak skiccelgettem, tervezgettem a mellékszereplőket meg a helyszíneket, és végül kevesebb mint egy hónap alatt rajzoltam meg az egészet. Az utolsó pillanat a legnagyobb motiválóerőm.

Milyen technikákkal dolgozol? Szoktál kézzel is rajzolni, vagy már csak digitálisan?

Igyekszem minimálisra venni a számítógép használatát, ha tehetném csak tradicionálisan dolgoznék, de az elővázlatolásnál nagyon hasznos tud lenni, hogy egy gombnyomással ki tudom javítani ha valami nem tetszik, vagy meg tudom tükrözni a képet, hogy ellenőrizzem mi nem stimmel, stb. Szóval általában a következő a munkafolyamat: thumbnailezés (nagyon vázlatos felskiccelés) ceruzával a szkecsbukba, aztán kevésbé vázlatos vázlatolás (penciling/ceruzázás) digitálisan, ezt halványan kinyomtatom, és erre megy rá a tradicionális kézi tuskihúzás. Így megspórolok magamnak egy csomó időt meg pepecselést, de mégis ugyanaz a végeredmény mintha végig csak papíron dolgoztam volna.

Hogy kerültél kapcsolatba a Hellboy alkotóival? Hogy kerültél bele a dologba, és hogy dolgoztok együtt? (Úgy értem, hogy Magyarországról, vagy kint élsz, kiutazol alkalmanként). Volt személyes találkozásod is Mike Mignolával?

Mignolával a neten keresztül kerültem kapcsolatba. 2015-ben volt egy nemzetközi Hellboy rajzverseny, aminek az utolsó fordulóján ő volt a zsűri, és ott dobogós helyezést értem el. Az évek során aztán elsősorban a saját szórakoztatásomra rengeteg Hellboy fanartot készítettem, amiket a facebookon néha belájkolt. Én már ezzel is boldogan beértem volna egy életre, de aztán egyszer teljesen váratlanul küldött egy üzenetet, hogy tudnék-e mutatni neki általam rajzolt képregényoldalakat. Akkoriban készült el a “The boy who loved a ghostclown / A kisfiú és a szellembohóc” című képregényem, amit az esélytelenek nyugalmával küldtem el neki válaszul. A legnagyobb meglepetésemre tetszett neki, még meg is osztotta a saját facebook oldalán. Élőben még nem találkoztam vele, de egyszer még mindenképpen szeretném megköszönni neki személyesen is hogy ilyen szépen bekurblizta a karrieremet.

Volt beleszólásod a történetbe? Tehettél javaslatot?

Igen, a történet például eredetileg Prágában játszódott volna, de mivel Mignola tudta rólam, hogy budapesti vagyok, volt olyan jófej, hogy felajánlotta, hogy játszódjon Pesten a sztori. Amúgy apró változtatásokat kérdeztem csak tőle amik inkább a storytellingre és a képkockák elosztására vonatkoztak, mint magára a történetre, ezeket mindet gond nélkül elfogadta.

Mit tanácsolsz azoknak, akik a képregényalkotói pályán szeretnének alkotni?

Mivel még én is éppen hogy csak pályakezdő vagyok, meg ezzel a Hellboy dologgal kapcsolatban is hatalmas nagy szerencsém volt, ezért kicsit imposztornak érzem magam, ha tanácsokat osztogatok, de az tutira semmiképp sem árt, ha az ember rengeteget gyakorol.

Mi az, amit nagyon szívesen csinálnák a műfajban? Van esetleg olyan történet, amit megrajzolnál, mert még senki sem tette? Vagy valamelyik franchise-ben próbálnád ki magad?

Több régóta dédelgetett saját sztoriötletem van, gombával fertőzött szkinhedekről, a guminőjét jelmezként magán hordó wannabe-szuperhősről, meg random személyes sztorikból, ezeket szeretném minél hamarabb megcsinálni. Szeretnék adaptálni képregényre néhány Csáth Géza novellát. Lovecraft Szín az űrből-jét is szerettem volna feldolgozni így vagy úgy, de most Nicholas Cage-ék eléggé lecsapták azt a labdát a filmmel. Csomó mindent szívesen rajzolnék, az az igazság. Nem utasítanék vissza egy Batman sztorit sem, ha a DC kopogtatna az ajtómon!

Menyire számít ez áttörésnek számodra? Felkínáltak más lehetőségeket is? Mik a jövőben terveid, kilátásaid?

Röviden: nagyon. Tényleg végtelen mennyiségű hálával tartozom ezért a melóval Mignolának meg az életnek mert ez már úgy nagyjából a százszorosa annak, amit valaha is reméltem hogy elérek a szakmában. Azóta kaptam egy melót amin most is dolgozom a BOOM! Studios-nál, ez a “The Storyteller” franchise-nak egyik soron következő, kísértet-tematikájú epizódja, ami tavasszal fog megjelenni. Utána elviekben a hazai “Az utolsó előtti huszár” képregénybe fogok rajzolni egy rövid kiegészítő történetet. Szeretnék majd egy crowdfunding projektet indítani vagy kiadót találni a fent említett saját ötleteimhez, de azokon még dolgoznom kell kicsit. Utána pedig ami jön.

 A képek a Hellboy - Winter specialból, valamint a Kisfiú, és a szellembohócból valók.

A félelem kora. Van ilyen is. Miért is ne? Ha volt már kőkorszak, meg űrkorszak, ezt is ki kell próbálni. Finom újfajta félelmek. Valós és koholt félelem. Isten legyen a talpán, aki kiválogatja.

Azután itt van mindjárt a globális félelem. Most főztük le. Alig fél évszázados. Még forró! Az egyednek immár nemcsak a saját pusztulása miatt kell aggódnia, de a faj kihalása miatt is. Persze nem mindenkinek, csak a félelemre ínyenceknek.

Fajt pusztítani gombnyomás kérdése. Tudod, mint reggel a kávégépnél.

Van hozzá tévécsatorna. Vallásokból, csodafegyverekből tálalt esti hírek.

Zsigeri, és depresszív rettegés. Úgy telepszik ránk, mint egy lemoshatatlan vékony olajréteg a fegyvereinken.

De hát oda se neki! Majd növesztünk vastagabb pszichét. A jó öreg közönyből. Másból még sajnos nem lehet, mert a félelmekből ki tudtunk eszelni újat, az emberi elmét viszont csak a csont, meg a közöny védi. Bár azokon átmegy a golyó is, meg a lánctalp. A maghasadt részecske meg mint a kés a vajon. De ezzel most ne törődj!

Ne félj!

Nem lesznek tankok az utcádban. A statárium csak egy rockzenekar, vagy egy youtube csatorna neve lehet.

Nyugi!

Nem jön majd behívó. Nem jönnek érted, vagy a családodért egyik éjjel.

Mosolyogj! Úgyse lesz baj. Tervezz a holnappal, neveld a gyereket, kösd le a pénzed a bankban. Ne szorítsd össze a fogad! Nem fog fájni!

Ne hunyorogj! Az a fényes az égen nem atomvillanás, csak a kelő Nap. Tele lehetőségekkel.

Bármi megtörténhet.

Még az is, hogy egyszer majd békét kötünk.

Meg hogy félelem nélkül élünk.

Ugye?

Hogy miért szeretem a Watchment?

Már ez önmagában sem könnyű kérdés. Talán azért, mert a szereplői olyanok, amilyenekké mi is válunk hétköznapjaink során. Mikor kiábrándulunk az egész világból, és azt gondoljuk, hogy ez csak egy rossz vicc, akkor Komédiássá leszünk. Mikor engedelmesen fizetünk mindenért, és hiszünk a törvényben, akkor Éji Baglyokká válunk. Mikor elborít a harag, és erővel torolnánk meg mindent, akkor kijön belőlünk a Rorsach.

Alan Moore ezekből szőtt nekünk olyan képregénymesét, ami maradandó, sem nyolc napon, sem nyolc éven belül nem gyógyuló. A Watchmen 86’ óta van velünk, és vagyunk vele mi is.

2019-ben Damon Lindelof kísérelte meg azt, amit sokan még gondolatban sem merészelnek elkövetni. Folytatta az Őrzők sztoriját. Engem pedig már az ötlettől is elfogott a rettegés.

És, hogy mi lett belőle?

Felbukkannak régi szereplők, lesznek újak. A főtéma az atomháborús fenyegetés feloldása helyett sokkal szociálisabb, a faji ellentétek körül mozog. Mások azt mondták róla, hogy lassan építkezik, én azt mondanám, tökéletesen. Mindenki kellő megalapozottsággal kerül terítékre, ugrálunk a térben és időben, ahogy kell. Több szálon megyünk előre, a szálad pedig összesodródnak, annak rendje szerint. A rejtélyek kimérten kerülnek adagolásra, olyan Lindelofosan. Kapunk bőven, de ezúttal akad magyarázat is.

A személyes véleményem az, hogy így kell sorozatot írni 2019-ben. Így kell jól csinálni, egyszerre újat mutatni, puhakalapot pöckölni a régi nagy sztori előtt.

Mielőtt azonban bárki belevágna a sorozatba, tanácsos elolvasni a képregényt. Szerencsére újra elérhető Magyarországon is a Fumax jóvoltából.

Enélkül azt gondolom, rizikós belevágni. Az eredeti Watchmen ismeretében viszont ezer különféle ízzel megáldott pompás darabbá válik.

Ez itt most nem az Irishmanről szól. Nem magáról a filmről. Abból születik majd remélhetőleg elég írás, blogolás, kritika. Ez itt a mozi estéjéről szól. A sötétről, amikor a moziterembe már nem engedik be a régi hősöket, mert kell a hely a műanyagszörnyeknek.

Az a tény, hogy csak néhány kiválasztott moziban, csökkentett módban mutatják be ezt a darabot, minimum elkeserítő. Mert mikor Scorsese olyanokat rendez egyetlen filmben, mint Pesci, Pacino, De Niro, Harvey Keitel, az filmtörténeti esemény. Ez utóbbi mondatról levágtam a túlzásokat egy zongorahúrral. Piros betűs nap kellene, hogy legyen. És erre mi történik. A stúdiók legyintenek rá, mint keresztapa a könyörgésre.

Nem kell nekik. Egy ilyen felállás. Amiről mi moziszeretők csak álmodtunk. Hogy a régi titánok még egyszer, utoljára, együtt… kamera elé állnak.

A francba velük, igaz?

És hiába hívja segítségül Scorsese a fiatalabb korosztályból Anna Paquint, meg a fél Gengszterkorzó stábját. Akkor se. Nem kívánatos személy.

Elszomorító, szívszorító, igazságtalan.

Ez itt nem arról szól, hogy: „ugyan, kit érdekelnek már a vén csontok!”, „De Niro. Jééé, az még él!” Ezt nem lehet annyival elintézni, hogy eljárt felettük az idő. Meg át kell engedni a helyet a fiatalabbaknak.

A mozival van baj. Valami kipusztult belőle, aminek a hiányát a tömeg talán észre sem veszi. A film azért van, hogy megkarcolja az agyunkat. Hogy szeressünk, gyűlöljünk, féljünk, nevessünk pár órába sűrítve. Része a kápráztatás is, az illúzió. Ez nem is kérdés. Csak a keverék aránya nem mindegy. Rossz dózisokat kapunk.

És végül eljutottunk oda, hogy a klasszikus ízekkel kevert medicina már nem kerül be a gyógyszertárba.

Kár, mi? Majd baromira hiányozni fog, mikor már cukorbetegek leszünk a többi sok szartól.

Ám itt nem a producerek, a filmcézárok a gonosztevők. Ők azt adják, amit mi kérünk. Mi vagyunk a szörnyek a nézőtéren, a fotelekben. Jobban kellett volna néznünk. Azt figyelni, ami fontos. Ami ostoba, és lényegtelen, arról meg elfordítani a fejünket. Ahová nem nézünk, az gyorsan elhal. Tudd, hogy miért fizetsz!

Ezek az öreg, vén gengszterek pedig nagy és csodaszép sírkövet faragtak nekünk. Rá van vésve egész életük. Majd talán viszünk rá virágot, és azt mondjuk: „A francba! Nem így kellett volna történnie.”

Christopher Paolini a leginkább Eragorn című regénysorozatáról ismert író bejelentette, hogy hamarosan a scifi zsánerébe vált.

A regény a To Sleep in a Sea of Stars ( Aludni a csillagok tengerén) címet kapta. Az USA területén a Tor Books kiadó jelenteti majd m

eg, 2020 Szeptember 15-én.

A történetről is mondott pár szót az író. Egy lakatlan bolygónál rutin megfigyelő küldetés során Kira Navárez egy idegen roncsot, ami egy kapcsolatfelvétel minden csodáját és szörnyűségét a nyakára hozza. Epikus csata kezdődik az emberiség sorsáért, ami a galaxis távoli pontjára sodorja hősünket, és nemcsak őt változtatja meg, hanem az emberi faj történelmét is.

Eredeti cikk: https://ew.com/books/2019/11/19/christopher-paolini-to-sleep-in-a-sea-of-stars-science-fiction-novel/