Sztoritípusok – 7. Extrém történetek

Az extrém vizeken megint csak a főszereplő személye körül bonyolódik a cselekmény. Hősünk szociálisan kirívó eset, és ennek tetejébe érkezik egy hatás, esemény, ami elsodorja őt nyomor, hanyatlás felé. A történet végén általában az őrület, gyilkosság, öngyilkosság várja hősünket.

De ne szaladjunk ennyire előre.

1: A történet első felében meg kell mutatnunk a másságát, szimpátiát kell ébresztenünk „más” emberünk iránt. A karakter kibontását itt még nem szokás túlzásba vinni. Semmiképp se unatkozzon az olvasó. Néhány jellemvonás, hogy megértsük a szereplőnk.

2: A második szakasz nyitányában jöhet az esemény, ami belöki a cselekményt. Bekövetkezik az esemény, ami kilöki a medréből az életet. Szereplőnk cselekedetei egyre meredekebbé válnak. Ezek bemutatásához azonban pontosan ismernünk, és mutatnunk kell a lelki folyamatokat. Az extrém történetfajta kívánja meg talán a legerőseb pszichológia hátteret.

3: A kisodródás folyamán egyre több határátlépést mutathatunk. Ezek az események, mikor a „más” típusú hősünk megsérti a szociális szabályokat, a törvényeket, egyre több a súrlódás közte és a világ többi része közt. Az olvasó érezheti, hogy valami végső kataklizma felé sodródik.

4: A lezárásban vagy elbuktatjuk hősünket, vagy feloldozzuk. Az utóbbi talán nehezebb megoldás. Itt egy rosszul ábrázolt karaktertöréssel elronthatjuk a történetet. Nem lehetetlen, hogy a szereplőnk hirtelen kompatibilissé válik a világgal, de erre azért kicsi az esély, és kevés a példa. Az esetek többségében vagy az elkerülhetetlen tragédia következik be, vagy a hősünk „elmenekül” a világból.

Mindig is szerettünk csámcsogni azokon az alakokon, akiknél „elszakad a cérna”, akik áthágják a szabályokat, az elméjük inkább az őrületet választja, semmint a „normális” működés.

A extrém történetforma akkor éri el célját, ha megértetjük az olvasóval, mindenkinél eljöhet a „szakadás” pillanata. Ahogy a rémtörténetek is akkor működnek a legjobban, ha hétköznapi környezetben lopakodnak mögénk, úgy itt is erről van szó. A félelmetes az, hogy ez velünk is megtörténhet.

Könyvben: Stephen King: Ragyogás, Filmben: Michael Douglas: Összeomlás.

A Lázár evangéliuma jópofa húzás. A történelmi regény és a zombihorror házasítására nincs sok példa. Valahogy mégsem idegen az egész. Passzol egymáshoz, mint a nyereg a lóhoz, vagy mint egy Anjou király fejére a korona. Tudjuk, hogy a középkornak megvoltak a maga járványai, pusztulásai és hullahegyei. És hogy a hullák most Visegrád várának kapuját döngetik? Miért is ne?

Jönnek sorban Bíró Szabolcs hősei. A régiek, a Lackfiak, az Anjou-ház szülöttei. Néhány új is felbukkan, mint például maga Toldi. Aztán felsorakoznak, hogy összecsapjanak a dél felől érkező hordákkal, csattogjanak a kardok, ropogjanak a csontok.

A háromnegyedénél már elkezdtem morfondírozni, hogy miféle befejezést írt Szabolcs ennek a hozzá képest is rendhagyó történetnek. Egyrészt megnyugtatott a lezárás, másfelől meglepett. Nem fogom lelőni a végét, de van bennem egy sanda gyanú, hogy lesz még itt Holtak középkora, nem is olyan soká, talán csak Huszonnyolc héttel később. J Legyen így. Vágja a hideg acél a járkáló halottak seregét!

A cápa

  Ez a borító olyan jó lett, hogy még Hollywoodnak is megfelelt, és a mozifilm plakátjára átvették. Az óceán nagy és sötét, a cápa és az ember arányai megmutatják, hogy ki milyen esélyekkel indul ebben a küzdelemben.

  Peter Benchley később megbánta, hogy megírta ez a könyvet, amivel olyan szörnyekké tette a cápákat, amit jóideig nem fognak levetkőzni magukról. Spielberg talán nem sajnálja ennyire. Élete egyik nagy dobását összehozta.

Fahrenheit 451

    Mindig is azt gondoltam, hogy a Fahrenheit 451 -et a berlini könyvégetés indukálta. Bradbury disztópiájában pusztítják a művészetet, filozófiát, minden, ami papírra íródott. Az, hogy miért rossz elégetni egy könyvet, az rajta van ezen kötet borítóján.

   A fedlapon látható ember könyvoldalakból áll, a tűz már ropogtatja a csontjait. Ez lesz hát, ha meggyújtjuk a regényeinket. Vele égünk mi is. Ha nem is a húsunk, a bőrünk, de valami odabent a fejünkben elvész, lángok martaléka lesz.  

Olvassátok!!!

Az út

   Cormac McCarthy nem az a típus, aki hegyekben ontja magából a regényeket. Mondhatni ritkán hoz valamit, az viszont nagyot tud sebezni az emberen.

   Ha a Véres délköröket nem is olvastad, akkor is hallhattál a Nem vénnek való vidékről, vagy Az útról. Ez utóbbi egy posztapokaliptikus dráma. Nehezen vánszorgó kevés szereplővel, kietlen és végtelen mondatokkal, szikár prózával.

   Ez a borító éppen ilyen. Telitalálat. Ezt már csak úgy lehetne fokozni, ha fekete-fehér lenne.

Miért kell Kafkát olvasnod, mielőtt elvesztegeted az életed.

   Nemcsak a cím kapós, de a borítógrafika is. Egy bogár könyvet olvas, ami nemcsak Kafka leghíresebb novellájára utal, de az olvasót is bekóstolja.

   Merthogy, ha nem olvasod el ezt a könyvet, akkor csak olyan rovarléted lesz, mint Kafka hősének.

   Azt hiszem, ez attól remek, hogy a téma, és a marketing összeért a borítón. Morbiditásában van valami megkapó.

A rossz hely

   Hegyekben állnak a horrorirodalomban azok a könyvek, aminek az elején a ház áll a hegyen. De számomra ez a korai kilencvenes évekbeli az egyik legszebb.

   Komor viskó a parton. Még ki se nyitottuk a regényt, de már tudjuk, hogy itt bizony baj lesz. Aztán szembekapjuk Koontz egy korai művét, ami valljuk be kiemelkedik a munkásságából.

   Vannak jól sikerült darabjai, de ha Koontz élményt akarsz, a Rossz helyet ne hagyd ki. Nyisd ki a könyvet, aminek az elején a hegyoromra épült ház áll. Ha mered.

A Megadeth mindig is újító ötletekkel teli banda volt. A 35. évfordulójukat egy 350 oldalas képregényben összegzi eddigi munkásságát. A Death by design kötetben legfontosabb dalaikat mind kaptak egy-egy saját történetet, az egyiket pedig magyar honfitársunk alkotta, Németh Gyula. Vele beszélgettem:

Mondj egy pár szót magadról. Mikor kezdtél rajzolni, mi volt az első megjelent rajzod?

Ez trükkös kérdés, mert mielőtt illusztrációval, képregénnyel kezdtem kicsit komolyabban foglalkozni 2014 -2015 tájékán, előtte logókkal és arculatokkal foglalkoztam, és azok is sok helyen megjelentek. Több sorozatnyi sport kártyát is illusztráltam, amikből Amerikában rengeteget legyártottak. Az első teljes képregényem a 2017-es Rabtársak a Gulag-on volt, amit iskolák kaptak, boltokba sajnos nem került. Dávid Ádám írta, és több mint 100.000 példányt nyomtattak belőle. Külföldön először egy francia magazinban jelent meg képregényem. Egy négy oldalas bűnügyi sztori volt.  Aztán a tavaly januári Megadeth sztori volt az első angol nyelvű képregényem. Sokat jelentett nekem, hogy a nagy múltú Heavy Metal magazin gondozásában jelenik meg az album.

Inkább festőnek, vagy rajzolónak tartod magad? Vagy a modern grafikus lét már mindkettőt magában foglalja?

Festőnek egyáltalán nem tartom magam, bár szoktam digitálisan festeni. Ha egyszer rászánom az időt, többet fogok papíron próbálkozni akvarellel, vagy hasonlóval, mert amikor nagy ritkán használom, nagyon jól szórakozom.

Kézzel szeretsz jobban dolgozni, vagy digitálisan? 

15 évig vektoros anyagokat gyártottam, több mint ezer emblémát terveztem. Amikor újra komolyabban elkezdtem kézi rajzzal foglalkozni, abból is a digitálisat preferáltam, főleg a kényelem miatt, de egyre inkább igyekszem rávenni magam, hogy többet dolgozzak papíron. Valahogy maradandóbbnak, értékesebbnek érzem, még ha ez nincs is feltétlenül így.

Mik azok a munkák, amire a legbüszkébb vagy?

Mindenre büszke vagyok, amibe sok munkát fektettem. Az elmúlt évben megrajzoltam 150 oldalnyi képregényt. A végeredményre remélem büszke leszek, amikor mindent a kezembe foghatok. Egy része már megjelent, - Steve Niles Criminal Macabre sorozatának új epizódjai a Dark Horse kiadónál-  egy másik része idén fog megjelenni. Szintén büszke vagyok a Doktor Moreau szigete illusztrált verziójára, amivel nagyon sokat dolgoztam, és ha minden jól megy, idén végre megjelenik. Májusra volt eredetileg betervezve, aztán történt, ami történt. Nyilván sok apró munka is eszembe jut, amire büszke vagyok, ezeket nem sorolnám fel külön-külön. 

Hogy kerültél bele a Megadeth válogatásba? Ennek részletesen meséld el a sztoriját.

Tony Lee-t korábbról ismerem, a CEU-n tartott előadást, amikor először beszélgettünk, aztán meghívott egy londoni comic conra, aminek ő az egyik szervezője. Néhány hónappal később jelentkezett ezzel a lehetőséggel, és bár bevallom, a Megadeth munkásságát nem ismertem, de az általa felvázolt világ rögtön megtetszett. Ilyen egyszerűen ment a dolog.  

Hogy alkottad meg a meg a Megadeth Wake up Dead rajzvilágát? Hányszor hallgattad meg a dalt? Milyen rajzfázisokat végeztél te?

Mindig idegenkedtem az olyan sztoriktól, ahol a képi világ már egy korábban ismertté vált történetből ismerős lehet. Ezért általában nem szeretem a cyberpunkot sem. Milliószor láttunk már esős, neonnal megvilagított, túlzsúfolt jövőbeli utcákat és hasonlókat. Ennek ellenére nagyon tetszett a gondoltat, hogy most kipróbálhatom magam egy hasonló műfajban. A neo-noir egy nagyon hálás stílus valakinek, aki a sci-fit és a bűnügyi történeteket is szereti, úgyhogy nagyon szívesen vágtam bele és igyekeztem egy sajátos világot kitalálni ezen a néhány oldalon. Ráadásul Tony sztorija egy kicsit a régi Meghökkentő Mesék c. sorozat fordulatait juttatta eszembe, amit szintén nagyon szerettem. A dalt párszor meghallgattam, és tetszett, hogy Tony milyen kreatívan értelmezte a dalszöveget.

Milyen volt együtt dolgozni a képregény írójával Tony Lee-vel? Mennyi volt a szabad kezed?

Tonyval könnyű volt a munka. Dolgoztunk más projekteken is együtt, és mindig elég nagy mozgásteret biztosít, a vizuális elemekbe nem szól bele.

Volt-e levélváltás, vagy más interakció Dave Mustaine, vagy az együttes más tagja közt?

Köztük lehet, hogy volt, engem kihagytak belőle.

Mesélj arról, hogy mi az, amin most dolgozol, és mi jöhet tőled a jövőben? 

Illusztrátorként folyamatosan dolgozom szerencsére most is, de közben írókkal is törjük a fejünket különböző sztorikon, meglátjuk, hol találnak majd "otthonra". Eredetileg nyárra vártam a megjelenését egy két részes horror képregénynek, amit szintén Steve Niles-szal csináltunk, a címe The Possessed. Lehet, hogy ez ki fog most kicsit tolódni. A Doktor Moreau szigete remélem szeptemberben végre ki fog jönni. A Dark Horse pedig decemberben jelenteti meg a már korábban említett Crimnal Macabre gyűjteményes kiadását. Amikor egy kicsit csitul a COVID-ügy, akkor szeretnék visszatérni egy korábbi könyv ötletemhez is a magyar folklór teremtményeiről. Ezekből a lényekből már készült egy kiállítás tavaly novemberben Hong Kongban,  az ott látottak adnák a könyv gerincét.

---------------
Gyula Németh
illustrator/graphic designer 

https://gynemeth.com/
Instagram/gynemethart
twitter.com/gynemeth78

Benyák Zoltán
Writer/író 

instagram.com/ benyakzoltan
http://www.facebook.com/Benyák-Zoltán-író-oldala

A két pályaív bármennyire is ellentétes, összetartozik. Úgy látszik az emberi sorsnak is megvan a maga gravitációja, és aki feltör, az le is zuhan, előbb-utóbb.

A drámai szerkezet ebből adódik. Egy kissé talán mellőzött, de jó karizmával bíró szereplőt helyez előtérbe, akinek a pályáját megtekinthetjük több szakaszban is. A legjobb művekben megjelenik a morális dilemma, ami előkészíti a végjátékot.

Fontos operációs elem, hogy a felemelkedés és a hanyatlás is a személyiségből vezetődik le. Sosem jószerencse, vagy baleset váltja ki a fordulópontokat. Nem játszhat szerepet az események alakulásában a vakszerencse, lottónyeremények, balesetek. Mindennek a szereplő személyéből kell kiindulnia.

Itt aztán nemcsak módunk, de kötelességünk is az apró jellemfejlődéseli változások bemutatása. A pályaíven felbukkanó történetmorzsák, fejezetek, mindig megvizsgálandók a főhösünk személyiségének szempontjából. Válaszul adott reakciói rajzolják ki a pontos képet az olvasónak.

Jellemzően a felemelkedés íve teszi ki a cselekmény nagyobb hányadát. A zuhanás rendszerint gyors, esetenként végzetes.

A felemelkedés pályája sem töretlen. Sőt. Nagyon is jót tehet az elbeszélésnek, ha nem csupán felültetjük a szereplőnket egy katapultra, és kilőjük. Mindig vannak kisebb nagyobb hullámhegyek, hullámvölgyek. Bekövetkezhetnek kisebb kudarcok, amelynek lebírásával a hősünk még feljebb emelkedhet.

Néhány fejlődés és bukás történet nem személyre korlátozódik, hanem klánokat, csoportokat, családokat mutat be. De még, ha központi alakunk is van megjeleníthetjük más szereplők történeteit, csak éppenséggel úgy kell felfognunk őket, mint a naprendszer égitestjeit. Mindenki a főszereplő vonzásában, taszításában létezik.

Az egyik leghíresebb felemelkedés és bukás történet Mario Puzo Keresztapája, amit Francis Ford Coppola vitt vászonra.

Ebben Michael Corleone történetét követhetjük nyomon, aki a Corleone családban nő fel, de nem ő az első fiú a házban, így nem a hatalom várományosa.

Michael azonban a családja iránti szeretetből, büszkeségből, és talán kötelességtudatból is felvállal olyan dolgokat, amit mások nem. Ezen dolgok következménye, hogy családfő lesz.

A család vezetése azonban nem könnyű dolog, pláne nem úgy, hogy a világ változik Michael körül. Erényes, becsületes életet akar, tisztára mosni a családjának nevét. De minél magasabbra kapaszkodik annál több csalódás éri. Csalódik a családtagjában, a politikusokban, az egyházban.

A befejező jelenet, mikor ott ül, ahonnan apja elindult, és egyedül hal meg, az valódi tragédia. Kudarca tökéletes, nemcsak a ő bukott el, de lányát is elvesztette, nem sikerült egybentartania a családját.

Példa: Tolsztoj: Ivan Iljics halála.

A Kék könyv. Egy valóban létező tervezet, amibe az amerikai légierő a negyvenes, ötvenes években az UFO jelenségek vizsgálati anyagát rögzítette.

Legyinthetnénk, hogy ezt már láttuk az X-aktákban, és az összevetés valóban jogos lehet, még akkor is, ha a Kék Könyv sosem fogja lemosni a nagy elődöt. Most egyszerűen más a piac. Sorozatdömping van, a Kék Könyv az internet, a Netflix korába született (Na meg a History Channelébe, ami a idegenek egyik zászlósűrhajója lehet), eközben az X-akták egy net előtti éra utolsó akcióhőse, amikor nem volt ekkora a tévédráma felhozatal, és a téma sem volt akkoriban megjelenítve.

Továbbá: Az X-akták két főszereplője és viszonyuk, egy nagyon jó alapkonfliktust határoz meg. Egyikük hívő, a másikuk szkeptikus. Ráadásul férfi és nő, amivel ugye lehet további romantikát szövögetni.

A Kék Könyv két főhőse két férfi, és valahogy ők inkább vívódó személyiségek. Ingadoznak a hitetlenkedés, és a beismerés közt. Ha van köztük feszültség, az is jobbára a parancsteljesítés, és megtagadás frontján mozog. Egyrészről ott van Dr. J. Allen Hynek (Aidan Gillen alakítja, aki a Trónok harcában Kisujj karakterét), ő sokrétű tudós, aki valóban élt személy, és néhány évig ő vezette a Kék Könyv projectet a légierő megbízásából. Mellette a fiktív Michael Quinn kapitány, aki a jóképű, keményöklű katonát hozza.

A sok tesztoszteron mellé szerencsére tisztességes női karaktereket kapunk, legalább olyan jól megírva, mint a fickókat. A hölgyek körmönfontak, rafináltak vannak céljaik.

Amiben a Project Blue Book erősebb, az a korszak, amiben helyet foglal, vagyis annak a megjelenítése. Az ötvenes évek hidegháborúja, az oroszoktól, a kommunizmustól való amerikai félelem, az atomkor hajnala, és mindezek tetejébe különös fények, repülő csészealjak az égen. A paranoiát sikerül jól átadni a sorozatnak.

Az sem elhanyagolandó, hogy olykor sztárparádéval operál a sorozat. Mikor nem is gondolnánk, egyszercsak besétál a képbe Verner von Braun, John F. Kennedy, Harry Truman és mások.

Képileg, hangulatilag korrekt munka, egy roppant érdekes korban. És ha néha csóváltam is a fejem, egy szereplő  kissé logikátlan megnyilvánulásán, valamiért mindig akartam még egy részt.

Ha érdekelnek az idegenek, vess rá egy pillantást.

A fiú és a lány a kerítésen ülnek az út mellett. Cigiznek, egy doboz sört passzolgatnak egymás közt, mint általában. A pihenő közben sandán nézegetik a várost, ami egyáltalán nem olyan, mint általában.

– Talán nekünk is kellene konzervet venni – mondja a lány. – Meg vizet.

Az úton fehér BMW húz el. A sofőrön fehér szájmaszk.

– Az autóhoz öltözött – vigyorogja a fiú. Ujjal mutogat a kocsi után, nehogy a lány lemaradjon a dologról.

– Meg a fagyasztót is fel kell tölteni – folytatja a lány konokul.

– Bezzeg, mikor én mondtam, kinevettél.

– Mikor mondtad?

– A rakétaválságkor. A koreai szarság idején.

– Nem emlékszem.

– Persze, hogy nem – törődik bele a fiú.

– Ez most komoly.

– Az. – A fiú az út túloldalán a bevásárlóközpont felé néz. A fémvázas bevásárlókocsik úgy sorakoznak, mintha utcahossznyi drótkígyót formáznának, ami méterenként lenyelt egy embert.

– Szerintem, most vagy soha – üti tovább a vasat a lány. – Mielőtt késő lesz, mert lerabolja polcokat a zombisereg.

– Kell még más is?

– Cigi, meg kávé.

– Oh. Ezeket a lista elejére írom. Tudod, fontossági sorrend.

– Ne szórakozz! – nevet a lány, a fiú vállába bokszol egyet, de az évődésük ma nem olyan, mint tegnap.

– Nem szórakozok.

A bolt előtti sorban közepes méretű verekedés tör ki. Legfeljebb öten csépelik egymást. Valaki be akart állni a sor elejére.

– Máris? – a fiú az órájára pillant. – Ma korábban kezdik.

A bolt rácsa úgy húzódik fel, mint egy vicsorgó pofa ínye.

A srác felhajtja a gallérját, zsebébe túr apróért.

– Elindulok a háborúba. Ha nem jönnék vissza, majd vigyél virágot a…

– Olyan hülye vagy! Tésztát is hozzál!

A fiú eltávolodik pár lépésre, majd megáll, tétovázik, visszaszól a háta mögött.

– Tudod milyen ez? Mintha egy rohadt világvége filmbe keveredtünk volna. Amit már ezerszer láttunk, de soha nem hittük, hogy valójában megtörténik. És most mégis. Nem is tudom. Jobb lett volna egy idegen inváziós, vagy aszteroidás. De ez? Baromi kínos lesz így végezni.

– Ne izgulj! – kiabálja utána a lány. – A mi filmünknek mi vagyunk a főszereplői. Azok pedig általában túlélik.

– Reméljük – mondja a fiú félhangosan. Nem fordul vissza, hogy megnézze, szerelme arcán magabiztosságot, vagy kételyt lát.

Csak beáll a sor végére.

Végre! Végre megmártózhatunk a bizarrban, a biohorrorban. Ami számos művet hozott a világra, Franz Kafka Átváltozásától, Cronenberg: A legyéig.

Egy ember farkassá változik, a béka herceggé. Számos mesénk indul ezzel a felütéssel. Tehát nemcsak a felnőttörténetekben használatos a metamorfózis, hanem a tündérmesékben is. Stílusjegyei túlmutatnak a hétköznapi realizmuson, és fantáziánk alapkövét képezik. Jelentős szerepet töltenek be a mítoszokban is, innen pedig átszivárogtak a modern fantasyba, a populáris filmekben is tiszteletüket teszik. Ősi félelmek testesülnek meg ezekben.

Az átváltozás kiváltója gyakran lehet egy átok, egy baleset, más természetfeletti, olykor tudományos jelenség. A modern világban, ahol Dorian Gray óta tudjuk, hogy a külső fontosabbá lett, mint a belső, a jó metamorfózis regények a gyarló, szebbé válni vágyó emberről szólnak, aki vesztére torzzá válik.

Ha metamorfózis történettípus kívánunk írni, akkor érdemes annak főbb szakaszait tanulmányozni először, amelyek hasonlatosok a belső átváltozáshoz.

1: A szereplő metamorfózis előtti életének bemutatása. Fontos részletesen ábrázolnunk, mert a későbbi változások ennek fényében fognak tükröződni. 

2: A metamorfózist kiváltó esemény.

3: A metamorfózis szakaszai. A szereplő lépésről lépésre veszti el régi önmagát. És nemcsak fizikailag észlelhető, hanem a lelkiállapotán is. Egyre sodródik a végső csúcspont felé, mikor a változás felemészti.

4: Csúcspont. A metamorfózis történetek tetemes százalékában itt a főszereplő halálával záródik. Elég kevés a kivétel. Talán a metamorfózis az egyik legtragikusabb műfaj.

Lássunk néhány művet.

Franz Kafka : Átváltozás. Ez volt az első alkalom, hogy az iskolában tanult irodalom őszinte rajongást váltott ki belőle. Rájöttem, hogy nem minden az orosz realistákról szól, akik olyan párbeszédeket kreálnak, amiben a szereplők együtt beszélgetnek, de nem egymással. (Azt hiszem ez az Éjjeli menedékhely volt, és eszem ágában sincs becsmérelni, csak éppen nem értettem, mitől jó ez. Ma már tudom.) Kafka Átváltozása azonban nem ilyen volt. Bizarr volt, gyomorforgató, groteszk, és főként… fantasztikus. Főhőse, Gregor Samsa, az utazó ügynök egy reggel páncéloshátú bogárrá változik. Kafka mindezt valamiképpen természetesnek ábrázolja, mintha egy ilyen esemény bármikor bekövetkezhetne. Azért is iskolapéldája ez a novella a metamorfózis típusának, mert Kafka ellentétbe állítja a külső és a belső átváltozást. Miközben Gregor Samsa kívülről gusztustalan rovarrá válik, és gyűlöletes lesz a családja szemében, addig belülről pozitív változáson megy át. Tragédiája a számivetettség agóniája, amit kiválthat betegség, faji hovatartozás, de akár betegség is. 

Stephen King: Sorvadj el! Billy Halleck felső-középosztálybeli jómódban él. Ennek köszönhetően rettentően kövérre hízott teste, és egója is. Egy napon aztán míg vezetés közben szexuális aktust produkál feleségével, és eközben elüt egy cigányasszonyt, akinek férje megátkozza. Megkezdődik Billy mélyrepülése. King a külső metamorfózist súlyvesztésként ábrázolja, ami egyben megadja a feszültségét is ennek a thrillernek, mert a kissé negatív hősünk attól retteg, hogy végleg el fog fogyni. Eközben a fogyás kellemes párhuzamot állít a mélyrepüléshez. Billy kiszakad a közegéből, viszonya megromlik a környezetével, lecsúszása elkerülhetetlen.

Mike Nichols: A farkas. A farkasemberes történetek sok évtizede vannak velünk, mondhatni örökzöld műfaj. A magát civilizáltnak feltűntető emberből kitörő fenevad legendája ez. Ami megmutatja, hogy bármit is mondjunk magunkról, azért állatok vagyunk. Most nem egy könyvet, hanem egy forgatókönyvet hoznék fel példának, amiből a szerintem nagyszerűségéhez mérten kissé hanyagolt Mike Nichols rendezett filmet a kilencvenes években, Jack Nicholson és Michelle Pfeiffer főszereplésével. Egy korosodó irodalmi szerkesztőt kísérhetünk végig, aki a film elején egy havas országúton elgázol egy farkast. Az állat nem pusztul el, viszont a gázolásért cserébe megharapja emberünket. A főszereplő élete súlyosbodik továbbá azzal, hogy a könyvkiadójánál nem sikerül megszereznie az áhított előléptetést, helyette egy ifjú titánt léptetnek elő, aki ráadásul még a feleségét is elszereti. Mindez végül oda vezet, hogy a kapuzárási pánik keretei közt hősünk fenevaddá lesz. Talán ebből a rövid leírásból is kiderül, hogy nem egy olcsó horrorról van szó, hanem kemény lélektanról, amiben a külső és a belső metamorfózis kéz a kézben halad.

Bram Stoker: Drakula. A transzilvániai gróf legendáját a rémtörténetek egyik első darabjaként tartják számon, vagy mindenesetre a legnépszerübbként. Az én szememben ennek ellenére a szerelmesregények királya. Mi lehetne magasztosabb annál a férfinál, aki nem hajlandó meghalni, csak hogy szerelmével újra találkozzon. A gróf átél évszázadokat, míg újra fel nem bukkan az élőhalott létében az ő Elisabeth-je Mina Harker képében. Az ő változása a halhatatlan szerelem változásáé.

A metamorfózis a fikciós irodalom egyik legfontosabb építőköve. A gyerekirodalomtól a rémmesékig, a tragikustól a romantikáig.

Az író mindig egy kicsit karanténban van. Akkor is, ha éppen nincs világjárvány. A mostani helyzete alig különbözik egy átlagos naptól. Összezárva a saját gondolataival, amit aztán felköhög. Most legalább van ideje. Mint máskor, most is bámul kifelé az ablakon. Figyeli azokat, akik elmennek az ablak előtt. Megpróbálja megérteni őket, kitalálni a történetüket.

Hogy milyen egy író karanténban?

Ilyen:

Talán tíz lehettem, mikor először láttam Max von Sydowt. A Flash Gordon volt az első közös filmünk. Én az álmélkodó kisgyerek voltam, aki a VHS kalózkodásban szerzett videókazettát tuszkolta a magnóba, és bámulta a mesét. Max pedig Ming volt a kegyetlen, aki egy távoli galaxisban vezette a maga kis diktatórikus rezsimjét, de vesztére belekötött a Földbe is. Valóban irgalmatlan fickót alakított, aki még a saját lányát is kínpadra küldte. A film egyébként bájos századeleji-közepi sci-fi hangulattal bír, űrben repülő madáremberekkel, meg hasonlókkal. Nemrég megnéztem a lányommal is. Még most is tetszett annyira, mint régen.

Nem sok idő telhetett el, azután újra összefutottunk, Max és én. Ezúttal a Conan a barbárban. Ott az öreg Osric királyt játszotta egy rövid szerepben.

Tizenéves korom végén kétoldali horror-korszakom támadt. Akkor újra láttam őt. Az ördögűzőben tűnt fel, papi reverendában, Merrin atyaként, hogy a végső sátáni összecsapásban segítse a főszereplő Karras tiszteletes. Képes volt hideg nyugalommal összecsapni a síron túli borzalommal. Szerettem volna olyan nyugodt maradni akár az ördöggel szemben, mint amilyen ő volt.

Nem sokkal később Doktor Kynes cirkoruháját öltötte magára, és megjártuk együtt a Dűne kietlen sivatagbolygóját, a Frank Herbert könyvéből készült David Lynchesen bizarr előadásban.

Az X-polgártársat akkor néztem, mikor a krimikre voltam ráborulva. Max itt Bukhanovsky Doktorként is megállta a helyét. A svéd fizimiska megfelelt orosz külsőnek is. Nem utoljára történt ez.

Stallone oldalán a Dredd bíróban a nagy tekintélyű Fargo bíró volt. Ezt végre mozivásznon sikerült látni. Max sokszor játszott tekintélyt parancsoló vezetőt, és mivel egy ilyen karakterből kézenfekvő negatív alakot írni, így ő lett az egyik kedvenc gonoszom.

Pont így történt Phillip K. Dick és Steven Spielberg Különvéleményében, ahol Maxnak volt egyedi véleménye a futurisztikus rendszer működéséről. Azt gondolom, hogy azért találkoztunk sokszor, mert Max is szerette a fantasztikumot. Legalábbis sokszor vállat ilyesmit.

Egészen mostanáig kísért, de nem érzem úgy, hogy itthagyott. Utoljára az Ébredő erőben láttam, meg a Kurszkban, meg a Trónok harcában.

Irigylésre méltó karrier volt az övé. És szerencsére olyan sok filmben játszott, hogy tudom, még sokszor találkozunk. Max von Sydow itt van velünk. A polcon a DVD gyűjteményben, a gyerekkorból megmaradt videókazettákon, a merevlemezeinken, a retrómozikban.